A kereskedelminek mondott, de jobbára közszolgálati feladatokat ellátó rádió műsorvezetője kétségbeesetten faggatja a katolikus középiskola tanárát, mondja, uram, "mi az Istenért?!" (lapszus) kell kivezényelni gyerekeket egy politikai tüntetésre? Válasz: miért ne? Végtére is róluk van szó. Az illető nem érti, csak nem érti. A kissé dúlt műsorvezető azzal érvel, hogy az egyházi iskolák anyagi támogatása (akárkinek van is igaza itt) politikai kérdés. És ezt - helyesen - megismétli vagy ötször. Politikai kérdés, mert a költségvetés (mint tudjuk) politika, közelebbről: elvi értelemben benne fejeződik ki egy kormány gazdaság- és társadalompolitikájának valamennyi célkitűzése. A vonal túloldalán ezt nem értik. Nem értik, hogy gyerekeket nem szabad politikai tüntetésekre vinni. Se egy adott kormány mellett, se egy adott kormány ellen. (Ugye senkinek nincs kétsége afelől, hogy az említett megmozdulás, akár hamis alapállásból, akár nem, a kormányt vette célba?! Végtére is: nem vagyunk gyerekek.) Főként, és az adott esetben par exellence azért nem, mert életkori okoknál fogva a gyerekeknek fogalmuk sem lehet arról, hogy a költségvetési fejezeteket a kormány hogyan szabdalja fel; mik és mekkorák azok a bizonyos "normatívák", kiknek, miért és milyen címen jár belőlük annyi, amennyi. (Leginkább annyi, amennyit a politikai szándék takar.) Nem tudunk olyan oktatási reformról, amelyik a költségvetés elkészítését iskolai tantárggyá tette volna.

Tudunk viszont történelmi precedensekről. Azoknak, akik a Regnum Marianum hűlt helyére visznek 12-17 éves gyerekeket, van-e emlékük arról, hogy pár évszázada (jelesül: a XIII. században) különféle rejtekező egyházi és világi fejedelmek a maguk által alkotott álságos ideológiával ("a Szentföldet azért nem sikerült felszabadítani, mert a harcosok lelke, életkoruknál fogva, tisztátalan volt") és egy kreált legendával 12 évesnél általában nem idősebb gyermekek tízezreit vitték keresztes háborúba? Igen, voltak idők, amikor a hit nevében viszszaéltek még kamaszkorba sem érő gyerekek tudatlanságával.

De hogy egy klasszikusan ateista, viszont általam megélt, frissnek mondható történelmi precedenst is felhozzak, Mao Ce-tung Kínájában szégyenkezés nélkül állítottak politikai kampányok szolgálatába egészen apró gyerekeket. Amikor a televízióban azt láttam, hogy diákok a parlamenti ellenzék nagyobbik pártjának hangmagasságában leledző táblákat, transzparenseket emelnek a magasba, lelki szemeim előtt megjelent a végnapjait élő Mao-rezsim egyik utolsó "ideológiai hadjárata", a Pi Lin Pi Kung, azaz a Maót eláruló második ember, Lin Piao és az ókori bölcs (Konfuciusz - Kung Fu-ce) együttes bírálata, ahol is a rezsim nem átallotta még az óvodásokat is felvonultatni. Igen, akkortájt, a nagyobb hatás kedvéért fanatikus pártkommunikátorok még óvodákba is meghívták a Pekingben dolgozó újságírókat és családtagjaikat kisgyermekek közé, kik sámlijaikon ülve ütemesen ismételgették a Pi Lin Pi Kungot (a sivító hang ma is a fülemben van), bizonyítandó, hogy a kínai nép, a gyerekeket is ideértve, szívvel-lélekkel olyasmi mellett van, amiből persze egy szót sem ért. (Nota bene: annak a kampánynak a sajátos árukapcsolását nemhogy a gyerekek, a felnőttek se fogták fel.)

"Child abuse", mondja a vonatkozó angol kifejezés, amit első megközelítésben lehet a "gyermekekkel való visszaélésnek" is fordítani, valódi jelentése azonban: pedofília. Erről van szó. A fogalom tartalmát kicsit tágítani kell, s rájövünk: nem szex ez, gyermek.