Nairobi, a kenyai főváros Mathare Valley nevű nyomortanyájának konténerrendelőjében vagyunk, egy német segélyszervezet tartja fent. Mai utolsó betegem egy 28 éves sápadt asszony (feketék is lehetnek sápadtak, az ajkuk, a körmük, a szem kötőhártyája). Mikor leül, rutinosan előre kanyarítja a kendővel hátára kötött hároméves kisdedét, a kicsi fel sem ébred rá. Megnézem a közeli laborból magával hozott röntgent (ingyenes rendelőnkben minden röntgenfelvételért a német szervezet fizet). A diagnózis: masszív tébécé. Azért küldtem röntgenre, mert tüdőgyulladása, az antibiotikumok ellenére, hetek óta nem gyógyul. Nyelek egyet, és megkérdem, hajlandó-e HIV-tesztet végeztetni. Fel sem nézve bólint, a gyereke ruháját rendezgeti.

Már régóta meg akartam nézni, hogyan zajlik az "AIDS-es" konténerben a HIV-szűrés. Most van rá időm, és a páciens is tud valamelyest angolul. Caroline, a főiskolát végzett egészségügyi "tiszt" nagy tapintattal, empatikusan és okosan kérdez, magyaráz.

- Tudja, asszonyom, mi az AIDS, és hogyan terjed?

- Igen, ez egy súlyos betegség, többen belehaltak már a családomban. Én nagyon vigyázok, külön törülközőt és forralt vizet használok.

Caroline rámosolyog, majd elmagyarázza, hogy a kór nem terjed tárgyakkal, vízzel, cseppfertőzéssel, csak nemi úton és vérrel. Röviden, szakszerűen vázolja, miről van szó.

- Mit tesz, ha pozitív lesz az eredmény?

- Hát gyógyítatnom kell magamat, nem?

Caroline tovább magyaráz, közben mintegy rávezeti, felkészíti lélekben is a beteget arra, ha tényleg pozitív lesz a gyorsteszt. A nő nagyon figyel - a gyerek még mindig alszik.

- Két kérdés: a férje egészséges? És hajlandó a gyerekét is ellenőriztetni?

- Nincs férjem, kettesben élünk. Ha muszáj, a gyereket is szúrják meg.

Öt perc múlva kiderül, hogy az anya pozitív, a gyerek szerencsére nem.

A nő, ha lehet még sápadtabb, de csupán annyit mond csendesen: "I accept it", elfogadom, belenyugszom.

Caroline visszahívja holnapra, hogy megbeszéljék, hogyan részesülhet AIDS-ellenes terápiában. És még sok mindent elmond. Hogy a kór kezelhető, és a gyógyszerek ingyenesek. És hogy nem lesz egyszerű az élete, különböző óvintézkedéseket kell tennie.

Beleszólok én is: a tébécéjét is gyógyítani kell, erre vannak központok, holnap ezt is megbeszéljük. A nő felnéz. Sosem láttam még ilyen szomorú szemeket.

Mikor kimegy, még elücsörgök Caroline-nál, aki mesél. A telepen a férfiak többsége lelép a családjától, a nők 60 százaléka egyedül tartja el a gyerekeit, és sokuk, hogy etetni tudja őket, áruba bocsátja a testét. A gyerekek a viskókban úgy nőnek fel, hogy látják a mamát prostitúció közben. Sok gyerek végigkíséri AIDS-es anyja haldoklását is. Érdekes módon még lelkiismeret-furdalással is küszködnek. Úgy érzik, a mama "értük, miattuk" pusztult el. Rokonok, nagynénik, az idősebb nővérek (sokszor kamaszlányok) veszik át a családfői funkciókat. Caroline az iskolákban felvilágosító előadásokat is tart. Főleg a 9-12 éveseknek. Azért ennek a korosztálynak, mert a nagyobbak már az utcán csavarognak, és gyakran prostituálódnak is.

A sötét, barátságtalan, kőpadlós hodályban késő délután vagy negyven ember ül körben: mindannyian HIV-pozitívak. Minden hónap utolsó péntekén itt, a nyomortanyai rendelő felvételi helyiségében gyűlnek össze. A felnőttek húsz és ötven év közöttiek, férfiak és nők vegyesen. Van itt pár gyerek is, egytől ötéves korig. Persze ők is pozitívak. Szegényes, de tiszta ruhát vettek fel. Néhányan láthatólag betegek, soványak, rosszul néznek ki. A többségen viszont nem látszik semmi. Egy jóképű, botra támaszkodó férfival kezet rázok. Délelőtti betegem. Duplájára dagadt a térde, csúnya gyulladás, hónapok óta szenved tőle.

A sarokba húzódom, Caroline mellé, ő fordít nekem szuahéliről. Közben valaki hoz nekem egy üveg kólát. Mindenki kap ingyen egyet, örömmel isszák. Én is belekóstolok. Langymeleg.

Jó a hangulat, figyelmesen hallgatják egymást, néha nevetéssel, máskor közbeszólással reagálnak. Négy-öt új beteg bemutatkozik. A "régiek" folyamatosan elmaradnak - főleg, mert meghalnak. "Feeding" Rose (ő a felelős az ingyenkonyháért is) vezeti a gyűlést. Mindig konkrétumokról szól: be kell szedni a gyógyszert mindennap, mindig ugyanabban az időben; legyen valaki a családban, aki erre emlékezteti őket (a rendszeretet, az előrelátás ritka erény Afrikában). És használjanak óvszert.

Egy csöppséget ölében tartó anya elpanaszolja, hogy a rokonok, ismerősök folyamatosan próbálják lebeszélni az életmentő, ingyenes, víruselleni szerről. Amelyhez egyébként nem mindenki jut hozzá, van, aki csak megelőző, gyengébb szert kap.

Megint Rose: fontos, hogy a gyógyszerek mellett ne igyanak alkoholt. Ne higgyék el senkinek, hogy a gyógyfüvek használnak. Ráadásul drágák, a víruselleni szereket meg itt ingyen kapják. Valaki félénken megkérdi: "Nem lehet, hogy mégis segít a "herbal medicine?" A jelenlevők kórusban felelik: "Nem!".

Egy asszony megjegyzi, hogy a "pupkin seed", a sütőtök magja segít, erősíti az immunrendszert. Többen bólogatnak. Más valaki a fokhagymát dicséri. Egy nő szerint levesbe kell tenni, úgy hatásosabb - és teli tőle a has. Egyetértő hümmögés. Többségük tudja, mi az éhezés.

Egy kifejezetten jól öltözött férfi elmondja, hogy nem volt pénze megoperáltatni az aranyerét, és most is nagyon szenved.

Valaki felveti, hogy az önsegélyező csoport próbáljon meg élelmiszert árusító bódét felállítani, és ott foglalkoztatni néhány emberét. A bevételből meg támogatni lehetne a tagokat. Többen nevetnek, de Rose jó ötletnek találja.

Majd témát vált: szeretné elérni, hogy az önsegélyező szervezet "hivatalosan" bejegyzett alapítvánnyá váljon, akkor tán kívülről is támogatják majd. Ahogy a nyomortanya "külső támogatását" elnézem, naiv ábránd, de persze nem szólok semmit.

Aztán még sok mindenről esik szó. Két HIV-pozitív is elpanaszolja, hogy a család kivetette őket. Az egyik az állását is elvesztette (a másiknak nem is volt...). Egy frissen diagnosztizált asszony panaszolja, hogy hetekig maga alatt volt, alig akart ide is eljönni, de most azért örül, hogy megoszthatja másokkal a baját. Helyeslő morgás.

Rose üres füzetlapokat oszt ki. Arra biztatja a jelenlévőket, hogy írják le élményeiket, majd összegyűjti azokat egy "memory bookban". A könyv nevétől öszszeszorul a torkom. A végén közös éneklés, az utánozhatatlan afrikai tánccal, mozgással, tapssal, aztán ima.

Kérdem Caroline-t, szokták-e emlegetni meghalt társaikat? Nem, nem beszélnek róluk. A halálról sohasem esik szó.

Elkísérem Rose-t családlátogatásra. Az átlagosnál is nyomorúságosabb, lyukas pléhlemezből álló, nyolc négyzetméteres viskóban sovány, ragyogó fogsorú, mosolyogós asszony fogad. A férje tavaly meghalt, nem tudja, mibe (mi sejtjük). Nála nyolc hónapja diagnosztizálták a baját, AIDS-es. Víruselleni kezelést még nem kap, "sorban áll". Megelőző szert, Cotrimoxasolt viszont igen.

A fél helységet elfoglaló ágyon - német adomány - három gyermekével alszik. A sarokban egy hokedlin kopott fazék, abban főznek. Villany nincs, konzervdobozból kialakított kerozinlámpával világítanak, de csak rövid ideig, mert drága. Uzicseke a "lámpa" szuahéli gúnyneve: azt jelenti, hogy "ne nevess". Mert a nevetés huzata elfújja a lángot. Sajátos nyomortanyai humor.

Kérdezősködöm: miből él? Házaknál mos. Mennyiért? 50-100 shillingért (125-250 forintért) naponta. A két nagyobb gyerek iskolába jár, utána segítenek neki a mosásban. Aztán leckét csinálnak, majd játszanak az utcán. Sötétedés után, fél hétkor behúzódnak a házba. Ha van mit enni, főznek, ha nem, korán lefekszenek. Ma van vacsora. Kevés, maradt valami a déli "feeding programme"-ból (Rose és társai 150 nincstelenre főznek naponta). Reggelire üres tea volt. Mi a kívánsága? Hogy kifizethesse az elmaradt lakbért (200 shilling/hó), mert akkor a tulajdonos betömeszeltetné a lyukakat a falon.

Hirtelen elegem lesz az egészből. Adok gyorsan ezer shillinget. Párás szemmel megköszöni. Szinte menekülök onnan. Kutyául érzem magam.

Nairobi, 2005. december

A nyomortelep rendelõjében