A Balkán aknamezőin
A fogyaszthatatlanság legutóbbi termékei Brüsszelből érkeztek, ahol Olli Rehn, az Európai Unió bővítésügyi főbiztosa váratlanul lírai költővé változott, mondván: "Új hajnal vár a Nyugat-Balkánra. És ez európai hajnal." Ezt csak úgy lehet értelmezni, hogy az unió hosszú távra elkötelezte magát a Nyugat-Balkán országainak tagsága mellett.
Eddig a térség egyetlen országával, Horvátországgal kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások, amelyeknek sikerét ösztönzi majd Ante Gotovina tábornok váratlan letartóztatása, aki immár a hágai Nemzetközi Törvényszék börtönének lakója. Ő vezette 1995 augusztusában a horvát hadsereg "Vihar" fedőnevű rohamát, kisöpörve a nemzetközileg elismert horvát határokon belül, a dalmát partok mögött húzódó Krajinából a szerbeket, noha azok már a XVI. század óta éltek ott. (Ortodoxok lévén, a Habsburg-hatalom jó határőrei voltak az ottomán fenyegetéssel szemben.)Gotovina emberei több száz szerbet gyilkoltak le, és megindították az etnikai tisztogatás egyik balkáni hullámát. Ezt a letartóztatást is körüllengik azonban a Balkán minden fordulatát kísérő kétségek. A zágrábi politikai elit négy évig hajtogatta, hogy "senki sem tudja", hol bujkál a tábornok. Ezt józan kritikus nem vehette komolyan, tudván, hogy Ivo Sander kabinetjére ránehezedik a veteráncsoportok és a horvát katolikus klérus által befolyásolt, a tábornokot nemzeti hősnek tekintő tömegek nyomása. A - nem bizonyítható - valóság az lehet, hogy a zágrábi kormány most látta időszerűnek a Gotovina-ügy gyors megoldását, vállalva a hatalmas ellentüntetések kockázatát is. Egyszerűen azért, mert nem halaszthatta tovább az uniós tagság útját eltorlaszoló utolsó politikai akadály eltávolítását. A Gotovina elfogásának időzítését körüllengő kételyek mutatják, hogy milyen rejtélyek bújhatnak meg a régió uniós tagságra legérettebb országának csatlakozási tárgyalásai mögött is.
Ami azután a Nyugat-Balkán többi államait illeti, Rehn főbiztosnak hajnalhasadás emlegetése helyett inkább a realitásokról kellene beszélnie. A volt jugoszláv tartományból önálló államalakulattá vált Macedónia például Rehn szerint a térség "egyetlen országa, ahol sikeresen megvalósították az etnikumok együttélését". Macedónia valóságos etnikai helyzetét, (ahol jelentős albán kisebbség él) Georgijevski miniszterelnök nyilatkozata így írja le: "Ha Nagy-Albánia hívei Macedónia felé fognak fordulni, akkor jövőnk csak két irányba fejlődhet. Vagy fegyveres összetűzés és Macedónia kettészakad, vagy még több albán áramlik az országba, és akkor a macedónok kisebbségbe kerülnek saját országukban."
Még elhamarkodottabbak Brüsszel gesztusai az unió "külső előszobájába" beengedett országok felé. Ott köttetnek a "Stabilitási és Társulási Megállapodások". Először Albániával, majd Szerbia és Montenegróval, végül novemberben Boszniával kezdték meg a megbeszéléseket.
Tegyük most jótékony zárójelbe azt, hogy Montenegró netán egy jövőbeni népszavazáson még elszakadhat Szerbiától, megfosztva ezzel Belgrádot immár egyetlen tengeri kijáratától. Valamint azt is, hogy Albánia és Szerbia viszonyát izzó gyűlölet jellemzi. Brüsszel érlelődő Balkán-politikájának, a könnyelmű "európai hajnal" koncepciónak teljes kockázatai ugyanis akkor tárulnak fel, ha azt a híressé (bírálói szerint hírhedtté) vált Huntington-hipotézis kereteibe helyezzük.
Ez A civilizációk összecsapása? címet viseli, és Samuel Huntington professzor, a Harvard Egyetem stratégiai kutatóintézetének igazgatója 1993 nyarán hozta nyilvánosságra.
A politikai valóság sok rést vágott ezen a hipotézisen. Az egyes civilizációkon belüli ellentétek sokszor hevesebbeknek bizonyultak, mint a civilizációk összecsapásának víziója. Mégis: ha valahol, akkor éppen a Balkánon lezajlott események inkább alátámasztják a harvardi professzor orwelli látomását. A Huntington-vonal térképe a hajdani Jugoszláviát úgy vágja ketté, hogy a nyugati civilizációhoz sorolt Horvátországot és Szlovéniát elválasztja az ortodox Szerbiától. Ettől délre (részben Boszniában, teljesebben Koszovóban és Albániában) feltűnnek az iszlám civilizáció előretolt és konfliktus esetén aktivizálható támaszpontjai, amelyeket a nem szláv ortodox Görögország választ el Törökországtól.
Bosznia eszerint azért vált tűzfészekké, mert egyrészt ott volt a legelmosódottabb a nyugati és a szláv ortodox civilizáció határa, másrészt jelen voltak az iszlám civilizáció bázisai is. Így Boszniában a katolikus horvátok, az ortodox szerbek és a mohamedán bosnyákok háromoldalú háborúja zajlott, amelyben a hátország nélküli bosnyákok inkább a szenvedő fél szerepére kényszerültek az akkor horvát Tudjman- és a szerb Milosevics-rezsim ultranacionalista párharcában. Mielőtt Gotovina megindította volna a horvát ellentámadást, a katonailag legerősebb boszniai szerbek politikai és katonai vezetői, Karadzics, illetve Mladics tábornok volt a felelős a háborút beszennyező vérfürdőkért. Kettejüket már akkor - távollétükben - a vádlottak padjára ültette a hágai Nemzetközi Törvényszék, és - ha Gotovina letartóztatásának időzítése mögött bizonyíthatatlan zágrábi manővereket gyanítunk - akkor sokszorosan bizonyítható a boszniai szerbek és Belgrád felelőssége azért, hogy Karadzics és Mladics e pillanatban még mindig szabadlábon van.
Nemrégiben volt éppen tíz éve, hogy a boszniai vérfürdőnek véget vetett az amerikai Dayton városában kötött egyezmény. Ez a területet két részre osztotta, egy szerb "köztársaságra" és egy horvát- bosnyák föderációra. Lényegében így Amerika sem tehetett mást, mint hogy Daytonban szentesítette az etnikai tisztogatás zónáit.
A daytoni egyezmény (mára tizedére fogyott) 60 ezres NATO-haderőt, egy csaknem alkirályi rangú megbízottat és legkevesebb kétmillió aknát hagyott Bosznia területén. És hagyott még egy "aknamezőt": azt a 3-4 ezer Iránból, Szíriából és Afganisztánból érkezett iszlám fundamentalista harcost, akiknek a daytoni egyezmény értelmében 30 napon belül el kellett volna hagyniuk Boszniát, de valójában "beleolvadtak a tájba", és máig az iszlám terroristaveszély - egyelőre rejtőzködő - hordozói.
Boszniát az EU-felvétel síneire helyezni az adott helyzetben bűnös könnyelműség. Edward P. Joseph Washington legjobb Balkán-szakértője ezt így indokolja: "Bosznia nemzetközi jelenlét nélkül széthullana. A szerbek a maguk területének kvázi szuverenitását és belgrádi kötődésüket nem hajlandók feladni. Az etnikai dominancia szelleme tovább él, és a nemzetközi jelenlét kényszerítése nélkül újra feltámadhatna az erőszak."
A másik és még abszurdabbnak ítélhető kezdeményezés az, amely az 1999 óta ENSZ-adminisztráció által kormányzott, de jogilag továbbra is Szerbiához tartozó Koszovó tartomány státusának "végleges rendezésére" törekszik.
A szerbek számára Koszovó a nemzeti mítosz szülőföldje. A rigómezei csatában 1389. június 28-án pusztították el a törökök a középkori szerb államot. Az etnikai valóság mindig ellentmondott a mítosznak. Koszovó kétmilliós lakosságából eredetileg is mindössze 200 ezer volt a szerb. Az ortodox kolostorok szigeterődök voltak egy albán tengerben. Ezt a mítoszt csak úgy lehetett életben tartani, hogy Szerbián belül széles körű autonómiát adtak Koszovónak. A rigómezei csata ötszázadik évfordulóján, 1989-ben Milosevics visszavette az autonómiát, és Koszovót közvetlenül Belgrád irányítása alá vonta. Ezzel indította el azt a tűzvészt, amely végül felemésztette a jugoszláv szövetségi államot.
A szerb etnikai terror éveiben az albán többség előbb létrehozta a maga földalatti adminisztrációját, amely csaknem tíz évig élt.
1998-ban azután megindult az a folyamat, amely mindmáig veszélyesebbé teszi Koszovót még Boszniánál is. A változást Herb Okun professzor, a Yale Egyetem Balkán-szakértője annak az évnek a júniusában úgy jellemezte, hogy "Bosznia befelé robban, Albánia kifelé. Egy koszovói háború lángra gyújtja az albán etnikai szeparatizmust. A gyújtózsinór Koszovó, de a bomba Albánia."
Amikor 1998-ban az alig rejtett albán állami támogatással létrejött "koszovói felszabadító hadsereg" fegyveres akcióba kezdett, Milosevics népirtással felérő terrorral válaszolt, mire a NATO felhatalmazása alapján az amerikai légierő egy év alatt "kibombázta" a szerb erőket Koszovóból.
Ezt a folyamatot egy végzetes etnikai ingamozgás kísérte. Előbb Milosevics terrorja elől menekült az albán többség, majd az amerikai légi bombázás nyomán az albánok bosszúja következett. Így ma ismét 90 százalékos albán többség van a formailag továbbra is Szerbiához tartozó Koszovóban. A Biztonsági Tanács október végén döntött úgy, hogy tárgyalásokat kell kezdeni a tartomány végső státusáról. Az albán többség "független koszovói államot követel", amely előbb-utóbb szinte végzetszerűen egy Albániához történő csatlakozáshoz vezetne. Belgrád egyelőre a "több mint autonómia, kevesebb, mint függetlenség" alig meghatározható álláspontjára helyezkedik. Ez éppen úgy nem megoldás, mint a "Nagy-Albánia" veszélyét felidéző függetlenség. Hiszen Belgrádban a legvirulensebb politikai erő a szélsőségesen soviniszta radikális párt, amelynek alapítója, a háborús bűnös Vojislav Seselj "vajda" Milosevics oldalán perének tárgyalására vár Hágában. Szerbiában ezért Koszovó függetlenné nyilvánítását valóságos ultranacionalista robbanás követné.
Koszovó ügye még egy - döntőnek tűnő - vonatkozásban is különbözik Bosznia jövendő sorsától. A boszniai abszurd mindenekelőtt az unió, Brüsszel felelőssége - vagy felelőtlensége. A koszovói döntést (első pillantásra érthetetlenül) Washington erőszakolja. A Financial Times a minap ezt úgy fejezte ki, hogy "a Koszovóért vívott harc a tartomány sáros legelőiről és felégetett falvaiból bevonult a washingtoni hatalom folyosóira".
A Bush-adminisztráció (egyelőre csak félhivatalosan) a függetlenséget látszik favorizálni. A Fehér Házhoz közel álló beruházási cég, a Carlyle-csoport elnöke, Frank Carlucci volt hadügyminiszter és Samuel Hoskinson, aki korábban a Nemzeti Hírszerzési Tanács elnöke volt, egyaránt a függetlenség mellett foglalt állást. Sőt, Nicholas Burns, helyettes külügyi államtitkár, a balkáni problémák hivatalos intézője, a szenátusi vizsgálóbizottság előtt kijelentette: "Világosan megmondtam a koszovói albánok vezetőinek, hogy a függetlenséget meg kell szolgálni." A kérdés: miért vállalná a Bush-kormányzat a függetlenség által törvényszerűen kiváltott szerbiai soviniszta robbanás és egy új Balkán-háború kockázatát?
A válasz: a neokonzervatív nyomvonalon haladó mai amerikai politika a Balkánt potenciális támaszpontnak tekinti, amelynek feladata: létrehozni a kapcsolatot a hatalmi törekvések sorában első helyen álló Közép-Kelettel. Ennek legfrissebb bizonyítéka az alig két hete aláírt amerikai-román szerződés, amely először hoz létre állandó amerikai katonai támaszpontot a hajdani varsói paktum egyik tagállamában. A bázis egyúttal a Kelet-európai Készenléti Haderő (Eastern European Task Force - EETAF) támaszpontja is lesz. A bázisszerződés aláírásának napján a Washingtonban tartózkodó bolgár hadügyminiszter jelezte, hogy rövidesen Szófia is hasonló szerződést ír alá.
Nem hiszem, hogy a magyar politika információs szintjén bárki megítélhetné, hogy (a ma még) egyetlen globális hatalom történelmi lépékű mozgásáról van szó, vagy "csak" egy konkrét helyzetmegítélés által diktált neokon ihletésű stratégiáról. A belátható jövő távlatából azonban a cél világos. Egyrészt: az amerikai hatalmi monopólium megszervezése a Balkánon. Másodszor: az Európai Unió parttalan kiterjesztésének ösztönzése, amely a szervezetet finanszírozhatatlanná és technológiailag versenyképtelenné tenné. Rejtély, hogy Brüsszel - most éppen a Balkán robbanékony aknamezőin bolyongva - miért illeszkedik ehhez a stratégiához.
