A nagy lábon élő, kábítószerező középiskolást a bíróság még abban az évben két év próbára bocsátotta. Krisztián azonban ott folytatta, ahol abba sem hagyta. 2002 nyarán rátalált a rendőrség, s ő elismerte az újabb lopásokat, mégis egy újabb évig fosztogathatott tovább.

Krisztián - ha nem voltak is világmegváltó tervei - szeretett volna kikeveredni ebből az ördögi körből, legalábbis erről beszélt nekem, egyik megkárosítottjának, a segédmunkás mama pedig azt üzente minden kifosztottnak, hogy meg akarja téríteni a kárukat. Krisztián utolsó fogása volt egyébként a legnagyobb, amíg egy külföldi úszott, ellopta a lakatkulcsát, és elemelt a szekrényéből egy Gucci karórát, egy aranygyűrűt, egy éves BKV-bérletet - majdnem 200 ezer forintnyi értéket.

A per sima, az ítélet félig igazságos lett. Krisztiánt másfél év fogházra ítélték, ám a végrehajtást két évre felfüggesztették. Bizonyíthatja, hogy a lopássorozat csak botlás volt, emiatt nem bicsaklik ki az élete. Ez emberséges. Csakhogy Krisztián több mint 800 ezer forintot lopott. Mindebből szinte semmi nem térül meg. A bírónő megtudakolta ugyan minden tanúként beidézett károsulttól: "perjogi követelése van-e", de mindenki riadtan azt felelte: nincs. Egyedül az újságíró kérdezte meg: mit jelent ez a mondat. Hát azt, hogy kér-e kártérítést? Kérdés lehet ez egy magántulajdonon alapuló államban? És miért nem lehet érthetően fogalmazni?