Fejhús
Levezényeltem magamnak egy Alföldi Disznókalandot, úgyhogy most egyelőre megnyugvást találok a fokhagymás-paprikás főtt sertésfejhúsban, amely alighanem a magyarság egyik gasztronómiai (sőt: szellemi) csúcsteljesítménye, de persze csak a rendes abalében főtt fejhús, mert az a bó'ti, amit úgy magában főznek meg, amibe nem fő bele a többi disznóalkatrész meg úgy minden íze, na, az komolytalan dolog, méltatlan a fokhagymás-paprikás főtt fejhús névre; akár eredet- és minőségvédelmi rendszer bevezetését is indokoltnak tartanám.
(És akkor még a habkönnyű, de ropogós héjú tepertőről, a hagymás vérről, májasról, sült kolbászról, hurkáról, abalével főtt pörköltről nem beszéltünk; nagy koleszterinparti az élet mostan, éjszaka lopózás a hűtőhöz satöbbi. Kolbász, disznósajt meg még füstön.)
Tehát a fejhús és a többi ideig-óráig képes elterelni a gondolataimat - nem, nem Kovács László szeretőiről, hanem - az egyáltalán nem lassan, de annál biztosabban közeledő anyagi, fizikai és erkölcsi romlásról, amelyet számomra - és a magyarság millióinak számára - a karácsonyi előkészületek néven ismert jelenségcsoport jelent. Ennyiből indokoltnak tartanám plagizálni Királyhegyi Pál híres sztálinos táviratát, de a címzett nem a Népek Kormányosa, Moszkva, Kreml, hanem Isten egyszülött fia, Mennyország lenne: A rendszer nem vált be, stop.
(De persze nem akarnám pont őrá verni a balhét, sőt, nagyon is magunkra akarom, de hát Isten egyszülött fia egyszerre jelképe az emberinek és az isteninek, ha jól értem.) Tudniillik a szeretetvallás szeretetünnepének indult dolog valami olyan tünetegyüttessé lett ebben a geopolitikai realitásban, amely a legjámborabb egyedekből is mizantróp rohamokat képes kiváltani, és bizony, ha tehetné, akár nagy tűzgyorsaságú kézi lőfegyver után kapkodna a legterézanyaibb és böjteatyaibb lelkületű polgár is. A taplóság (hogy speciálisan magyar taplóság-e ez, azon lehet vitatkozni, többnyire annak tűnik, de nem kizárt az opitikai csalódás ebben a ködös időben) olyan töménységben jelenik meg egy-egy helyszínen, mint a december közepi párába keveredett szmog: beissza magát a hajadba, a ruhádba néhány perc alatt.
Akár egy kis parkolóhelyért folytatott küzdelem, akár egy kis lökdösődés az utolsó akciós mobiltelefonért, akár félhangos megjegyzések a pénztárnál, amikor botrányos módon kártyával akarsz fizetni, de személyivel, aláírással szívatnak, és a rendszer lassúbb, mint bármelyik polgárháború sújtotta közép-afrikai országban (viszont drágább is, már ha éppen működőképes a zsíró, persze sok milliárdot fektettek bele, hogy ilyen szar legyen, ezen keményen dolgozni kellett, meg is lett az eredménye), már akciófilm-jelenetek peregnek az agyban, Vérbosszú XXVIII. Reloaded, hunyorgunk egy kicsit a képzeletbeli kamerába, aztán nyúlnánk valami rettentő méretű mordályért.
Úgyhogy inkább belemerülök újra a fejhúsba. Kihúzom vele szilveszterig.
