Azt mondják a hozzáértők, nagyjából hárommillió magyar honpolgár kedvence a cigányzene, amelyet az ország másik harmada valamiféle anakron zenei csökevénynek tart, és ha így folytatódik, a harmadik harmada az életben nem fogja már megtudni, mi is az.

Kimúlóban a cigányzene, alig van élőzenés étterem, fellépési lehetőség, a televízió szinte egyáltalán nem törődik a műfajjal, a rádióba pedig talán a kilencvenes évek elején hívtak be legutóbb cigány zenészeket, készítsenek már velük új felvételeket. Abba a rádióba, amelynek élő cigányzenéjét még Franciaországban is közvetítették valamelyik budapesti teraszról - talán a Három bajtársban szentel ennek egy bekezdést az író, Erich Maria Remarque. De nem kellett Párizsba utazni: még húsz éve is félszáz helyen szólt a hegedű esténként Budapesten, csak a Nagykörúton. A hetvenes évek elején lapzárta után, éjfél körül csak úgy nyüzsögtek a zenés helyekről gyülekező romák, hónuk alatt a hegedűtokkal a Nemzeti étterme előtt, a járdán. Ha jókedvük volt, ott helyben cseréltek egy-egy mesterfogást a hangszeren az éjszakázó lumpok legnagyobb élvezetére.

Ki hinné el a cigányzene múltját ismerve, hogy ma a legnagyobb gond az utánpótlás? Oda lassan a zenész roma családok hagyománya, leverik a gyerek kezét, ha vonóhoz nyúl. Oda az érvényesülés lehetősége, amely legalább a romák egy rétegének reményt, kiutat nyújtott.

Ejtsünk-e további krokodilkönnyeket a műfaj ravatala felett? Nem arról van-e szó, hogy valóban lejárt a cigányzene ideje, hamis az a hárommilliós adat: lassan kihalnak azok a korosztályok is, amelyek ezért a zenéért rajongtak, s piaca nem lévén, a múlt szép emlékei közé kell sorolnunk ezt is. Meglehet, csak a nosztalgia szuszog belőlünk, bár talán érdemes alaposabban eltűnődni a dolgon. Tűnődöm is rendesen immár harmadik éve a Megasztár képernyője előtt: Oláh Ibolya, Gáspár László, Caramel, hogy csak a győzteseket említsem. Most meg itt van ő, Varga István, aki az 1-es villamos vezetőfülkéjéből érkezett a felvételre, olyan hanggal megáldva, hogy... Hogy van az, hogy ezek a tehetségek csak egy tévés vetélkedő bizonytalan értékítéletén imbolyogva kerülhetnek a nyilvánosság elé?

Mondhatnák, a nem roma tehetségekkel is hasonló a helyzet. Mondhatnák, de nem lenne egészen igazuk. Mert a cigányok - ha tetszik elismerni, ha nem - még annál is mélyebbről jönnek, mint a legmélyebbről érkező nem romák. Ott rejtegetik kényszerűen minden tehetségüket, adottságukat, s használnak ki jó esetben még egy ilyen lélekvesztő lehetőséget is.

Csak ül az ember, és néz maga elé. Hogy ugyanis valamilyen baj van nálunk a tehetséggondozással, azt gondolhatjuk csak úgy, általában. Hogy konkrétan baj van, azt akkor látjuk igazán, amikor ők színpadra lépnek.

És akkor még csupán a zenészekről beszéltünk. A talán törvényszerűen eltűnő hagyományokról és a még csak homályosan sem kirajzolódó jövőről. Hol vannak a többiek? A nem zenészek. Az elherdált, előítéletekbe fulladt cigány tehetségek. Akiknek soha nem jutott pódium. De még asztal sem.