Sajnos ez nem így van, fogalmuk sincsen, hogy akár középtávon mit is kéne csinálni, és ez nagyon szomorú. Érdemes volna visszanézni akár csak egy pillantásra, hogy az elmúlt esztendőkben milyen népszerűnek vélt intézkedésekkel hozták létre a jelen problémáit, amelyekről persze hallgatnak, és talán még az is kiderül, hogy most is, folyamatosan, ugyanaz a rövidlátás okozza majd a bajokat. Lengyel László ezeken a hasábokon korábban már sommásan felsorolta, hogy ki mindenki felelős - persze az egész ország -, de talán érdekes lenne a részletekbe is belemenni, melyek voltak a csomópontok.

A rendszerváltás előtt sok kínnal, igazságtalansággal, de kialakult egy korszerű szövetkezeti birtokméret, és ugyancsak kialakultak a mezőgazdaság iparszerű művelésének humán feltételei, voltak a munkához értő, az ipari körülményeket elfogadó mezőgazdasági munkások. Az új rendszerben persze a struktúrákon igazítani kellett volna, de ha a többségében jól működő szövetkezetekkel megyünk az unióba, annak rengeteg előnye lett volna. Ehelyett szétverték a szövetkezeteket, és csináltak kétmillió teljesen korszerűtlen gazdaságot, negyven évvel vetették vissza az agráriumot. Persze a régi rendszer által megalázott, sok keserű, tönkretett embert valahogyan kárpótolni kellett. Nem lehetett volna másképpen? A régi sebekre csak a szövetkezetek felszámolása lett volna a megfelelő ír? Most hol van az az irdatlan mennyiségű könnyen elnyerhető tőke, amely a családi gazdaságok kiépítéséhez kellene, és ugye nyilvánvaló, hogy kétmillió családi gazdaságnak nincsen helye, milyen kínos szelekciós folyamatból kerülnek ki azok, amelyek bírják a versenyt? Mi lesz azokkal, akiket most megint ki fognak semmizni a földjeikből a következő évtizedekben, a szükséges másodszori birtokkoncentráció folyamatában?

És egyáltalán, miért nem támogatják a szövetkezeteket? A sokat emlegetett dán szövetkezet már nem jó példa? Miért nincs az agrárpolitika központjában a korszerű, jól működő szövetkezetek kialakításának programja?

A felsőoktatás sorsa ironikus iskolapéldája a politikusok szerencsétlenkedéseinek, és talán nemcsak azért, mint Lengyel írja, mert mi oktatók beássuk magunkat bunkereinkbe, és a végsőkig harcolunk.

Lássuk csak a problémát! Már a kezdeti években két szarvashibát vétettek.

Az első, hogy az egyetemek anélkül kaptak autonómiát, hogy előtte megreformálták volna a belső szabályaikat. A régi, sokszor értelmezhetetlen, gumiszabályokkal minden egyetem még ma is kínlódik, a diktatúra felülről vezérelte az egyetemeket, nem volt érdeke, hogy korszerű, demokratikus struktúrák alapján működjenek. Az egyetemeket ma is felülről vezérlik, telefonon vonnak el, adnak oda hatalmas összegeket, akadályozzák a belső szakmai összetartás kialakulását, az egyetemtől teljesen idegen mechanizmusok bevezetésével akarnak megoldani csinált problémákat.

A második. Volt néhány régi, jól működő, nemzetközileg is elismert kutatóegyetem, amely nem végzett tömegoktatást, de képes volt a kutatás és az oktatás szempontjait korszerűen összehangolni. Ezek mellett persze egy sereg főiskola, amelyek fő funkciója az oktatás, és amelyeket éppen azért, mert a kutatás nélküli oktatást sokkal egyszerűbben lehet az adott piaci igényekhez igazítani, nagyon fontos közvetítő funkciót töltöttek be. A rendszerváltás után minden főiskola egyetem kívánt lenni, minden főiskolával rendelkező város pedig egyetemi város. A politika ennek nem állt ellen, ma rengeteg egyetemünk van, négyszáz évesek, meg 10-15 évesek, és a politika úgy gondolta, hogy ebbe a sok egyetembe aztán gyorsan minden érettségizett diákot be kell zsuppolni, mert ez másutt is hasonlóan van. A kutatóegyetemek személyi létszámát csökkentették, a hallgatók létszáma megsokszorozódott, a kutatás megtűrt, úri passzió lett. Az eredmény közismert, egyre alacsonyabb az oktatás színvonala, sokkal gyengébbek a kevéssé szelektált hallgatók, és nagymértékű a diplomás munkanélküliség.

Most majd a kínkeservvel összehozott felsőoktatási törvény új egyetemi tanácsaiban a kutatáshoz, felsőoktatáshoz nem értő, de jól megfizetett gazdasági szakemberek megmondják nekünk, hogy mit és hogyan kell tennünk a "bunkereinkben". Nem kéne inkább oktatási szakemberekre bízni ezt a dolgot? Nem volna jobb megnézni, hogy jóval előttünk járó országok - Svédország, Finnország - hogyan alakították ki sikeres oktatási és kutatási politikájukat, mennyire segítette ez versenyképességüket? Hogy akárcsak relatív mértékkel mérve mennyit költöttek az oktatásra?

Sokszorosát a magyarénak!

Elképesztő, hogy néhány újdonsült politikus mindenfajta tapasztalat, hozzáértés nélkül milyen magabiztosan igyekszik ezeket a területeket a saját laikus elképzelése szerint átszervezni. Az unió kiemelt szerepet szán terveiben az európai tudományos alapkutatásoknak, mert csak fejlett alapkutatásra építhető az innovatív alkalmazott kutatás, ami a sokat emlegetett versenyképesség egyik fő forrása. Mi szembemegyünk az unióval, nálunk alattomos aknamunka folyik az alapkutatások visszaszorítására, még a jelenlegi elfogadhatatlanul alacsony szintet is tovább szeretnék csökkenteni. Valamelyik főokos kitalálta, hogy csak szelektíven kell támogatni az alapkutatást. Majd a gazdasági szakemberek megmondják, hogy mit érdemes kutatni, mitől leszünk versenyképesek. Mondjuk egy tehénnek csak annyi ennivalót kell adni, ami a tőgye működéséhez szükséges, a többi része amúgy is teljesen felesleges. Ennek a derék idiótának a leghalványabb fogalma sincsen arról, hogyan működik a tudomány, hogyan lesz belőle technika, technológia. Amikor annak idején Becquerel felfedezte a radioaktivitást, véletlenül mellesleg, nem írtak ki a felfedezésére előzetes programot, projektet, nemzeti főirányt, célzott támogatást. Egy népszerű előadáson megkérdezték tőle, hogy lesz-e ennek a felfedezésnek valamiféle gyakorlati haszna? Határozottan válaszolta, hogy nem, soha az égvilágon semmi. Egy igazi ős-Kóka sejlett fel benne. Nem is lett, mint tudjuk, atomerőmű, izotópterápia, atomfegyver ugye ettől teljesen függetlenül jött létre...

A biológiai evolúció, a technológiai evolúció története azt mutatja, hogy a nagy áttörések, a nagy felfedezések, a nagy váltások nem rendelésre születnek. Sok apró, látszólag össze nem függő találmány szükséges ahhoz, hogy valami igazán feltűnő, igazán versenyképes jöjjön esetleg létre, legyen az madárszárny vagy komputercsip.

A közvélemény kevéssé tud róla, de a háttérben iszonyú iszapbirkózás folyik a kutatás támogatásának további csökkentéséért, nem véletlenül kerül időről időre az akadémikusok tiszteletdíjának ügye megszellőztetésre a médiában, persze a kutatók, az egyetemi tanárok nyugdíjának összegei senkit sem érdekelnek, nincs összehasonlítás se más országokkal. Itt csak az a fontos, hogy lebírják az akadémiát, mert önként nem engedi kiirtani az alapkutatást. Aztán majd tíz-tizenöt év múlva lehet keseregni, hogy miért nincsen nálunk jó tudomány.

(Írás közben érkezik a miniszterelnökhöz írott petíció az OTKA-támogatások ügyében. Az OTKA a legfontosabb támogatási forrása az alapkutatásoknak, és 2002 óta 37 százalékkal csökkent. A 2238. vagyok az elkeseredett aláírók között.)

Már csak egyetlen példára van helyem. Az egészségügy. Ugye itt is sokfrontos harc folyik, a doktor urak védik a jövedelmeiket, bár a nagyobb részüknek egyáltalán nem jut a hálapénzből, a betegek meg fizetnek vagy sorban állnak, a költségvetés megint csak relatíve jóval kevesebbet ad, mint máshol. A politikus urakkal nem is az a bajom, hogy egy-egy négyéves periódus alatt nem oldják meg a problémát gyökeresen, hanem az, hogy még tisztességes elképzelésük sincsen arról, hogy mit és hogyan lehetne megoldani. Miért nincsen például egy pártoktól független alapítvány, amelynek csak az volna a dolga, hogy különböző elképzeléseket, megoldási terveket dolgozzon ki az egészségügy reformjára? Miután nem ő lesz a bevezető, mindig alternatívákban gondolkodhat, ezért kevéssé lenne támadható, és legalább lenne néhány füzetecske, amelynek alapján a politikai vita lefolytatható. Nem olyan nehéz azt kiszámolni, hogy a különböző megoldások esetén ki kerül előnyösebb, ki hátrányosabb helyzetbe, és az utóbbiakat hogyan lehet majd kompenzálni. A pártoknak ezeken a már kiérlelt javaslatokon kéne vitázniuk, mert a saját gyermeteg elképzeléseik, amelyek rendszerint szakértelem nélkül születnek, mindig rövid távú politikai érdekeket szolgálnak. Miért nincsenek nálunk "think-tank"-ok gondolkodó intézmények, mint például Amerikában?

Emberek, odafönt! Innen lentről nézve úgy tűnik, előbb-utóbb szétesik a szekér!