A tervezet a reformok helyett a kisstílű barkácsolás útját választotta. Tony Blair júniusban, az Európai Parlament előtt még úgy fogalmazott, hogy Nagy-Britannia nem fogadhat el olyan kerettervet, amely nem tartalmazza legalább a költségvetés ésszerűsítésének útitervét, az átalakítás érzékelhető jeleinek pedig az új hétéves periódus második felében már meg kell mutatkozniuk. Ehhez képest a brit javaslat megelégszik azzal, hogy a visszatérítés, illetve a közös mezőgazdasági politika reformjával kapcsolatban a bizottság 2008-ban terjesszen elő jelentést az Európai Tanácsnak. 2014-ig tehát nem számíthatunk semmilyen érdemi változásra, a brit elnökség elvesztegetett fél éve hét elvesztegetett évhez vezetett.

A december 5-i dokumentum a közösségi kötelezettségvállalások terén tovább folytatja a lefelé licitálást. A bizottság eredeti előterjesztése még hét év átlagában az uniós bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,14%-ában határozta meg a kiadási oldalt, az Európai Parlament már 1,07%-kal számolt, a luxemburgi elnökség ezt 1,06%-ra szállította volna le. A brit elnökség most 1,03%-ot javasol, miközben a tényleges kifizetéseket különböző ügyes megoldásokkal egészen 1%-ig tornázná le. Teszi ezt miközben az unió kompetenciái és feladatai folyamatosan bővülnek. Ha ezeket nem lehetséges közösségi forrásokból fedezni, akkor elkerülhetetlenül tagállami kiegészítésekhez kell folyamodnunk. Ebben az esetben megindulhat a közösségi politikák visszaállamosítása, ami nyilvánvalóan a tehetősebb államok polgárait és cégeit juttatja relatív versenyelőnyhöz. Más területeken (például a közös kül- és biztonságpolitikában) pedig egyenesen oda vezethet, hogy az unió mindössze a nagyobb anyagi potenciállal rendelkező tagállamok magánakcióihoz adja zászlóját.

Számunkra leginkább megalázó eleme az előterjesztésnek az, hogy folyamatosan különbséget tesz "régi" és "új" tagállamok között. Az európai integrációban érdekelt magyar és kelet-közép-európai politikusok mindig elutasították azt a szemléletet, amely továbbra is két Európában gondolkodik és ezzel tartósítja Európa mentálisan még mindig létező megosztottságát.. A brit javaslat több helyen kifejezetten eltérő szabályokat fogalmaz meg a tízek, illetve Románia és Bulgária számára (például lakásfelújításokra csak ők használhatnák fel a strukturális alapokat). De a konkrét részletszabályok mellett a tervezet egésze is azt az üzenetet hordozza, hogy a "régiek" nézetkülönbségei legegyszerűbben az "újak"pénzeinek megkurtításával rendezhetők. Ezt a technikát a britek egyébként tökélyre fejlesztették, hiszen nem egyszerűen csökkentenék a legkevésbé fejlett régiók támogatását, hanem az így felszabadult öszszeg egy részét a relatíve fejlettebb régiókhoz csatornáznák vissza. A strukturális és kohéziós alapok ún. "konvergencia" célkitűzésének összegét, amelyből a legkevésbé fejlett régiók részesednek, és azon belül a kohéziós alap arányát jelentősen csökkentenék. Eközben a "regionális versenyképesség és foglalkoztatás" célkitűzés forrásait, amelyből a többi - értsd fejlettebb, gazdagabb - régió részesedhet, még növelnék is a luxemburgi javaslathoz képest. Kivételt képeznek természetesen az önerejükből az utóbbi kategóriába került régiók (pl. Közép-Magyarország), mert az ő átmeneti támogatásukat a britek nem emelnék. Meghosszabbítanák viszont az újak csatlakozása miatt a kohéziós körből kikerült államok átmeneti támogatását további két évvel, összesen 800 millió eurót pumpálva át a viszonylag fejlettebb - bár kétségtelenül mélyen az uniós átlag alatt teljesítő - tagállamokba. A javaslat csökkentené a tagállamok által igénybe vehető támogatások GDP-arányos plafonértékét is - a mi esetünkben 3,7%-ról mintegy 3,4%-ra.

Mit kapunk ezért cserébe? Az új tagállamok számára a strukturális alapoknál a közösségi hozzájárulás maximális hányada a jelenlegi 80-ról 85%-ra emelkedne, a 2007-2010 között megítélt közösségi támogatások esetén (beleértve a kohéziós alapot is) három év állna rendelkezésre a felhasználásukra, a finanszírozható programok közé pedig bekerültek a lakáscélú projektek. Nem kétséges, hogy Magyarország számára e változtatások kedvezők. Hiba lenne azonban elsiklanunk problematikus oldalai felett, vagy túlértékelnünk az így elérhető előnyöket. Magyarország azzal, hogy önként és dalolva feladja a tagállamok egyenlőségének elvét, két szempontból is stratégiai defenzívába szorul.

Nehéz lesz a jövőben ellenezni bármilyen ránk nézve hátrányos diszkriminatív rendelkezést, ha már egyszer elfogadtuk, hogy a támogatások a "régiek" és "újak" között eltérő elvek alapján oszthatók ki. Egy ilyen alkudozásba beszállva hallgatólagosan elismerjük, hogy a költségvetési megállapodás kizárólag azon múlik, az új tagállamok mennyi pénzről hajlandóak lemondani, és milyen ellentételezés mellett. Ma már senki sem firtatja, hogy a franciák egy fillér mezőgazdasági támogatásról sem hajlandóak lemondani, a britek nem hagyják exkluzív visszatérítési rendszerüket, a nettó befizető "hatok" nem hajlandóak mélyebben a zsebükbe nyúlni, és a strukturális alapok jelenlegi nagy kedvezményezettei a "statisztikai hatásra" hivatkozva átmenthetik a nekik járó támogatások jelentékeny részét.

A brüsszeli bennfentesek között tartja magát az a nézet, hogy a jövő heti csúcstalálkozón nagy valószínűséggel elfogadják a 2007-2013-as időszakra vonatkozó pénzügyi perspektívát. Ezt az optimizmust részben arra alapozzák, hogy ezt a nehéz és kudarcokkal terhes esztendőt szeretné mindenki happy enddel zárni. Annyi bizonyos, hogy az európai egységfolyamatnak nagy szüksége lenne erre.

Másfelől az új tagállamok alkuerejét korlátozottnak, álláspontjukat megingathatónak vélik. Az az uralkodó álláspont, hogy némi további engedménynyel megvásárolható az ő beleegyezésük is. Egyértelmű, hogy a brit javaslat is ezeken az előfeltevéseken alapul. Kétségtelen, hogy ehhez az új tagállamok többségének magatartása is hozzájárult. Ma már látjuk, hogy súlyos taktikai hibát követtek el az újak, akik már kezdetektől fogva folyamatosan azt érzékeltették, hogy számukra a megállapodás mindennél fontosabb, és ennek érdekében - ahogyan azt a luxemburgi elnökség alatti tárgyalások utolsó pillanataiban láthattuk - komoly engedményekre is hajlandóak. Akkor joggal tekinthettük magunkat morális győztesnek. Őfelsége kormánya azonban szemmel láthatóan nem elsősorban az erkölcsi, hanem a valóságos győzelemre tör, és ami talán ennél is fontosabb: nem felejt.

A szerző az Európai Parlament liberális frakciójának tagja