"Irigylem magát" - mondja egy multinacionális vállalat magyar elnöke nekem, amikor tudomására jut, hogy nincs autóm, tömegközlekedéssel járok. - "Legalább látja az embereket." Neki nincs ideje rá, hogy a BKV-n utazók közé vegyüljön, annál sokkal szorosabb napirendet követ. Elfelejteném ezt az epizódot, ha később nem ismétlődne meg. Egy tévés személyiség vallja meg kissé zavartan, amikor arról beszélünk, mit olvasnak a magyarok a villamoson, hogy sok tapasztalatot nem szerzett e téren, mert többnyire taxival közlekedik.

Mint kisgimnazistakorba jutott gyermek anyja, más szülőket kérdezgetek, hová viszik a gyereküket. Nem ismerek olyan diplomás szülőt, aki ne alapítványi vagy különösen jó hírű iskolát választana, akár a család anyagi erején felül is. Ilyenkor mindig elmesélem nekik a mi történetünket: kisfiammal egy neves budapesti gimnáziumba felvételiztünk. A gyereket egy általános iskolai barátjával együtt készítettem fel az egyébként igen nehéz felvételire. Az írásbeli dolgozatot szinte egyformára írták. A szóbelin azonban a másik kisfiú nem jutott át. Nem diplomások a szülei.

Hogy az iskolai szegregáció az egyenlőtlenségek újratermelődésének legbiztosabb módja, magyarán, már az általános iskola felső osztályaiban eldől, ki milyen esélyekkel indul az életnek, azt Pierre Bourdieu alapműve óta minden szociológiai bevezető kurzuson megtanítják. De nem tudom, személyes belátássá érik-e minden szülőben, hogy amikor a legjobbat választja gyermekének, ezzel egyúttal el is szigeteli a magyar társadalom szegényeitől. A jó iskolába járó gyerek nem fogja megtanulni az osztálytársaitól, hogy mit jelent minimálbérből élni, vagy mi történik egy családdal, ha a családfő nem talál munkát, még akkor sem, ha Móra Ferencen nevelik. És mivel aligha fordul elő vele, hogy iskolatársai cipő nélkül járnak, vagy éppen pénz hiányában kimaradnak az iskolából, a Kincskereső kisködmön meséjéből annyit ért csak meg, hogy valamikor régen, amikor még furcsa szavakat használtak Magyarországon, furcsa fájdalmai és vágyai voltak némely kisgyereknek...

Nem csoda, hogy a The Economist cikke - miszerint Magyarország sikeresen felszámolta a szegénységet - olyan megrökönyödést kelt a magyar sajtóban. A szegénység az iskolázott vagy magas jövedelmű elit számára absztrakt társadalompolitikai tárgy, amelyhez időnként szentimentális fellángolások és egyedi riportok kapcsolhatók. De ugyan ki tudja, hogyan él, miféle döntéseket hoz egy család, amely naponta három-négy dollárnyi forintból gazdálkodik (tehát egyébként magasan a szegénységi küszöb felett van). Vehet-e túrórudit minden délután a gyerek vagy csak egy héten egyszer? Mennyi pénzt fordíthat mozira? Mivel játszik a nagymamánál, hová csapják ki a gyereket nyaralni? És akkor az igazán drámai élményekről, arról, mit éreznek a gyerekek egy olyan családban, ahol a felnőttek hiába keresnek munkát, nem beszéltünk, mert ezek az élmények talán nem is megoszthatók. A sajtó - és nem csak a bulvársajtó - a gazdagok életformájának felfedezésével van elfoglalva: nincs életstílus rovata a szegénységnek.

Arról, hogy a jövedelmi különbségek megugrottak Magyarországon a rendszerváltozás után, mindannyian tudunk. Tóth István György az idén megjelent nagyszerű kötetében (Jövedelemeloszlás - A gazdasági rendszerváltástól az uniós csatlakozásig) összefoglalta a rendszerváltás óta eltelt évek változásait, és kimutatta, hogy nem pusztán a legkevesebbet és a legtöbbet keresők közti jövedelmi különbség nőtt meg, de a magyar társadalom polarizálódik: egyre több a kifejezetten szegény és több a gazdag is, miközben a középrétegek fogyásnak indultak. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ez a polarizálódás jól látható a társadalmi szegregációval, a társadalmi szegregáció pedig információs szegregációval jár.

A társadalmi szegregáció azt jelenti, hogy a gazdagok és a magasan képzettek, a társadalmi elit tagjai elkülönülnek a szegényebbektől. Budára, elegáns kertvárosokba vagy a felújított belvárosi részekre költöznek, a gyermekeiket exkluzív iskolákba járatják, autóval közlekednek, és olyan helyekre mennek nyaralni (vagy éppen síelni), ahol nem keverednek össze a magyar társadalom egyéb rétegeivel. A társadalmi szegregációt nem a jóindulat vagy a szolidaritás hiánya hozza létre. Thomas Schelling már a hetvenes években kimutatta, hogy nem kell ideologikus fajgyűlölet vagy akár rossszindulatú finnyásság ahhoz, hogy a városokban etnikai és szociális gettók jöjjenek létre. Elég, hogy a személyes sorsunkkal és gyermekeink sorsával próbálunk a lehető legjobban gazdálkodni. Ki ne választaná a legjobb iskolát a gyermeke számára? Ki ne akarna békés és szép környezetben élni, ha teheti? Hogyan tehetnénk szemrehányást valakinek azért, mert a szabadságát kellemesen kívánja eltölteni? Ezekből a teljesen legitim egyéni döntésekből azután társadalmi jelenség kerekedik. A különféle csoportok elkülönülnek, és csak a saját életformájukat ismerik. Az elkülönülés pedig bizalmatlanságot és értetlenséget szül.

Az információs szegregáció persze - elvégre hálózati társadalomban élünk - fordítva is igaz. A szegényebbek a szó szoros értelmében leszakadók, az emberi hálózat olyan láncszemei, akiknek főként csak egymással van kapcsolatuk. Kiszakadnak azokból az emberi kapcsolati hálókból, amelyeken át segítséget vagy akár csak információkat kaphatnak, nem ismernek olyan embereket, akik jobban boldogulnak a világban. Ha nincs emberi kötelék, amely reménytelibb pályákhoz fűzi őket, akkor a remény is csökken, és a reménnyel együtt a motiváltság is. Az információs szakadék persze nem szimmetrikus. A kereskedelmi kultúra mindenki számára ugyanazt a fogyasztói identitást kínálja fel. Olyan identitásokat, amelyeket csak a megfelelő elkölthető jövedelemmel rendelkezők építhetnének fel - de éppen ők azok, akik nem szorulnak rá, hogy a kereskedelmi televíziók kínálatából építsenek maguknak identitást. Így aztán a társadalom többsége áhítozik olyan státust teremtő tárgyak után, amelyeket egy jobb élet jelének gondol. De arról, hogyan juthat el odáig, a lehetőségekről, amelyeket meg kellene ragadnia, a kockázatokról, amelyeket vállalnia kéne, az erőfeszítésekről, amelyeket még megtehetne, a reklám- és plázavilágból semmit sem tanul.

És ha legalább a plázák igazi közösségi terek lennének, ahol a kereskedelmi kultúra nagy öntőformáiban egyenlővé válik gazdag és szegény, ha van egy kis elkölthető pénze! De a plázák a középosztály találkozóhelyei, a legszegényebb csoportok elakadnak az ajtó biztonsági őrein, ha ugyan eljutnak odáig - a szegények nem nagyvárosokban vagy azok környékén élnek. A játszóterek éppúgy szegregálódnak, ahogy a lakótelepek is. A nagy parkok, amelyek megnyitása a közönség előtt valóságos forradalom volt száz évvel ezelőtt, a szociáldemokrácia és a jóléti állam nyitánya, a világ nagyvárosaiban még mindig alkalmat adnak arra, hogy a dzsoggingoló vállalatvezetők vagy médiasztárok és a hajléktalanok elviseljék egymás testi közelségét. A Margit-szigetről a társadalom két szélső pólusa távol tartja magát, vagy inkább távol tartják egymást.

Valójában nincs más közös terünk, mint a nagy aluljárók a maguk hajléktalanjaival, randevúzó vagy gördeszkázó kamaszaival, ődöngő rendőreivel, hamisítottparfüm-árusaival és siető aktatáskásaival. Mi azt, amelynek a közelében lakom, magunk közt csak purgatóriumnak hívjuk.

Vannak olyan kutatók és szociálpolitikusok, akik a személyes választás szabadságának csorbítását (például a szabad iskolaválasztás jogának megvonását) sem tartanák túl nagy árnak azért, hogy a társadalmi szegregáció folyamatát megállítsák. A szabadság csorbítása azonban nem megoldás, ha nem lehet szabadon iskolát választani, akkor majd a jó iskola környékére költözünk, ahol a négyzetméterárak garantálják a társadalmi elkülönülést. Olyan elvetemült szociálpolitikust pedig egyelőre nem ismerek, aki a költözködési tilalomig merészkedne.

A társadalmi szegregáció folyamata valószínűleg nem állítható meg. De ez nem ok arra, hogy elfogadjuk, hogy a személyes választás szabadsága a társadalmi szolidaritás felmondásával jár. Nem hiszem, hogy a szegénység - és felszámolása - morális kérdés. Nem is olyan probléma, amelyre a jótékonykodás kínál megoldást. De ha a szegregációs folyamatok következtében elvész az a tudásunk, amely minden ember egyenlő méltóságának elvét táplálja, akkor a társadalom morális szövete sérül. Nehéz igazságokat kimondani és áldozatot követelő társadalompolitikai döntéseket csak olyan társadalomban lehet hozni, amelyben a jobb helyzetben lévők ismerik a rosszabb helyzetben lévők életét, amelyben léteznek személyes kapcsolatok különféle társadalmi csoportok között. A szegénység szónak az ad jelentést, ha ismerjük a hozzá tartozó emberi életeket, választási lehetőségeket és dilemmákat. A megismerés felelőssége pedig azoké, akiknek van választásuk. Az számolhatja fel legalább az információs szakadékot, ha a jövedelmi szakadékot nem is, aki választhatja az elkülönülést.