Miről is van szó? Az SZDSZ készülőfélben lévő - de még el nem fogadott - választási programja szerint a honpolgárok maguk dönthetnének arról, hogy adójuk egy vagy - a tervek szerint - két százalékának a felajánlásával valamelyik magyarországi egyházat támogatják-e, vagy egy-egy civil szervezetet. Az idézett publicisztika szerint ez megvalósíthatatlan az egyházak tiltakozása és a Horn Gyula által az első szocialista-szabad demokrata kormány idején kötött vatikáni szerződés miatt. (Amelyet, ezt már én teszem hozzá, az SZDSZ már akkor sem helyeselt.)

Nem értek egyet Czene Gáborral. A pápai állammal kötött konkordátum - és a többi egyházzal ennek mintájára kialakított finanszírozási modell - ahogy megköthető volt, úgy fel is bontható. Már ma is szégyellheti magát mind az állam, mind a katolikus (és a többi történelmi) egyház a nem egyháztag adófizetők előtt, hogy miközben az alkotmány az állam és az egyház elválasztásáról és a honpolgárok jogi és morális egyenlőségéről beszél, aközben az egymást váltó kormányzatok a hitéletet premizálják - tehát az ateizmust és a vallási közömbösséget büntetik.

Nota bene: én keresztényietlennek, sőt erkölcstelennek is tartom mások anyagi javainak az elvételét, ha az nem közcélból történik. (A hitélet pedig alkotmányosan - azaz per definitionem - nem közcél.) Ezért nem is vitatom, hogy ugyanannyi - de nem több! - állami normatíva jár az egyházi fenntartású általános és középiskoláknak, szociális intézményeknek, amennyi az önkormányzati vagy az alapítványi fenntartásúaknak. (És amelyeket azok a saját egyéb bevételeikből rendre kiegészítenek.)

Hogy az egyszázalékos felajánlások állami pénzek-e, ha maguk az adófizetők döntenek a sorsukról, nem pedig a költségvetést megszavazó parlamenti többség, arról persze lehet vitatkozni. Ez azonban formai kérdés. Persze hogy jobb volna, ha - mint a legtöbb európai demokráciában és az Egyesült Államokban - az egyháztagok "önként és dalolva" fizetnék be jövedelmük egy részét plébániákon, parókiákon, hitközségi hivatalokban. De ennyi előzékenységet - az adók beszedését - az állam szerintem minden alkotmányos sérelem nélkül tanúsíthat a saját lábain még nem magabiztosan álló (mert a "létezett szocializmusban" az önállóságtól durván elszoktatott) egyházak iránt. A katolikus püspökök hisztérikus nyilatkozatai - az illetők a "keresztényellenesség" szót használták első zavarukban, csak a zsidó hitközségek alkalmazták, persze ők is hibásan, az "egyházellenesség" kifejezést - éppen azt bizonyítják, hogy nem bíznak még eléggé saját egyházuk morális erejében és befolyásában.

Nyugaton is van hasonló példa: Németországban is az állam szedi be az egyházi adót, igaz, ott ki is lehet iratkozni az egyházakból - és ezzel az egyházi adófizetés alól is.

"Az elképzeléssel, úgy látszik, a koalíciós partner sem ért egyet. Ezért mondom, hogy az SZDSZ javaslata kivitelezhetetlen" - írja Czene. De ebben sincs igaza. A fenti egyház-finanszírozási javaslat, mint az imént írtam volt, a liberális párt Szabadság, verseny, szolidaritás című, készülőfélben lévő választási programjának a része, amely egy jövőbeli koalíciós megállapodás alapján kormányprogram is lehet (szerintem lesz is), és éppen arra való, hogy a választópolgárok támogatását megszerezze.

Az SZDSZ-re nem is volna szükség, ha programja egyetértést jelentene az MSZP-vel. (Vagy fordítva: akkor az MSZP-re nem volna szükség.) Elég csak a sorkatonaság eltörlésére mint kiérlelt szabad demokrata programpontra hivatkoznunk ahhoz, hogy belássuk: az ésszerű és népszerű javaslatokhoz azok korábbi ellenzői - a mondott esetben az MSZP és a Fidesz - MPSZ - is szívesen csatlakoznak, legalább utólag. (Persze az ellenkezőjére is van példa éppen elég.)

Egy szó, mint száz: nincs itt semmiféle szemfényvesztés, a paternalista és immorális egyház-finanszírozás megszüntetése és az új struktúra bevezetése okos és végiggondolt program, a választópolgárok - köztük, reményeim szerint, az igazán hívő keresztények és hívő zsidók - millióinak egyetértésével és szándékaival találkozó javaslat, amelyet érdemes támogatni. Hiszen nem az egyházak kistafírozásáról vagy megsarcolásáról, ellenkezőleg: az állami gyámkodás alól való felszabadításukról van szó.

A szerző újságíró