Megtalálták...
Hajnalonként az ő sms-e ébreszt...
Gyengébb idegzetű kezdő munkatársak már attól is bizonyos gyógyintézetekről vizionálnak, ha valaki a szerkesztőségi folyosón megkérdezi tőlük: megtalált az Ervin?
Pedig csak maximalista. Megszállottja a szakmájának, ahogy ő mondja, a hírlapfelsőrész-készítésnek.
Nagyon tud kiabálni, pedig kora reggel nagyon csendben kezdi. (Ha tudott aludni, ha még senki sem kereste telefonon. Ha...) Végignyálazza a konkurenciát, és a legapróbb hírt is észreveszi. Ami esetleg hiányzik a Népszabadságból, vagy nem úgy van benne feldolgozva, ahogy szerinte kellene.
Csak ezután kiabál. Számon kér. Nem ismer magyarázatot, kit, miért nem lehetett éppen elérni, ki, mivel mentette ki magát. Tárja szét a karját: másnak miért sikerült?
Ritkán elégedett, de azért belül nagyon is tudja értékelni az igazi teljesítményt.
Kemény és elviselhetetlen.
Ámbár, ha az ember ismeri és együtt dolgozott vele vagy húsz-huszonöt évet, észreveszi, hogy mennyire tépelődő, mennyire vágyja a szeretetet, a szakmai elismerést. A megértést: hogy hát ő csakis a lapért él. Azért él, bármennyire tagadná is. A hírért, az információért, amihez valami különleges érzéke van.
Most megkapta az elismerést, amely valóban illik hozzá. Legjobb a legjobbak között. Mert még azok is elismerik szerkesztői, politikai-elemző munkáját, tévés szerepléseit, akik világnézetükben a másik oldalon állnak. Elismerik, mert soha nem zárkózik be saját meggyőződésébe.
Kíváncsi ugyanis mindenre és mindenkire, mert ennek a szakmának ez a legfontosabb létközege.
Igazi szerkesztő.
Az a kihalóban lévő emberfajta, akit újságcsinálónak neveztek valamikor.
Most megint várhatom az sms-ét...
