Az írás első és második pontjában foglaltakkal - MÁÉRT, nemzetpolitika - többnyire egyetértek, míg a harmadik téma kapcsán felvetett - a parlamenti bizottság létrehozásáról szóló - gondolatokat részben vitatom.

Az idén ősszel már harmadik alkalommal összeülő Kárpát-medencei Képviselők Fórumának kezdeményezőjeként pár napja javasoltam, hogy a határon túli magyar egyházak és az anyaország állami vezetői évente legalább egyszer találkozzanak. Az idén már kétszer találkoztam a nyugat-európai magyar szervezetek vezetőivel, többször látogattam határon túli magyar közösségeket, illetve fogadtam képviselőiket. A találkozók tapasztalata alapján bizton állíthatom, hogy nagy szükség van/lenne a MÁÉRT-re. Persze arra is, hogy ténylegesen eredményesek legyenek e felső szintű magyar-magyar fórumok. De ehhez a csúcsszintű találkozók közötti, sokszálú, két- és többoldalú, folyamatos, formális és informális párbeszédre van szükség. Többek között olyan fórumokra, amelyek előkészítik, kiegészítik, pontosabbá és fontosabbá teszik a résztvevők ismereteit, álláspontját, javítják a megértést, erősítik a jó szándékot.

Egy másik felvetésre reagálva: a politikai és/vagy kulturális nemzet nálunk ma nem lehet egymást kizáró, egymással szemben álló vagy versengő alternatíva. Meggyőződésem, hogy ha végre sikerül majd megalkotnunk egy konszenzusos - nem csak a politikai pártok elitjei által ellenjegyzett -, korszerű, európai nemzetpolitikát, akkor tisztábbá, közérthetőbbé és a gyakorlati politikában is cselekvésre válthatóvá válnak ezek az aspektusok. Így válhatunk valódi sikerközösséggé.

A szülőföldről elvándorlásnak - a mai világban - bizonyára a legfőbb, de nem kizárólagos oka az egzisztenciális helyzet. A Szülőföld-program és a hasonló törekvések az otthonmaradás anyagi biztonságát segítik megteremteni. De nem mondhatunk le a politikai, kulturális és morális eszközökről, a parlamenti, kormányzati, önkormányzati, egyházi és civil szervezeti, sőt személyes kapcsolatok hálójában rejlő lehetőségekről sem. Erősítenünk kell annak tudatát és érzését a nemzeten belül - az anyaországban és annak határain túl is -, hogy fontosak vagyunk egymásnak. S hogy ne csak egyirányú utcának tűnjön ez a kapcsolat, ahhoz a vezető politikusok sokkal több, hétköznapi, valóságközeli személyes tapasztalatára, élményére, fizikai jelenlétére is szükség van. Akkor talán nem kiáltanának ennyien és azonnal nacionalizmust a határ mindkét oldalán. Tanulhatnánk más országoktól is, ahol az egyes nemzetrészek gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolatrendszere jól és tudatosan egészíti ki a hivatalos diplomácia eszköztárát, miközben tisztességes ország-, illetve nemzeti imázst teremtenek.

Mindeközben a partnerországok többségi politikusaival és lakosságával is meg kell tudnunk értetni, hogy ez a kapcsolatrendszer nemhogy érdekeik ellen, de inkább hasznukra van. A határon túli magyar közösségekkel pedig azt, hogy ez nem árulás, hanem egy időben, térben és módszereiben eltérő eszközöket igénylő, de róluk és értük is szóló diplomáciai folyamat.

Az alábbiakban kicsit részletesebben az új parlamenti bizottság létrehozásának körülményeiről is szólok. A tényekről, először. Már 2003-ban felkaroltam Csapody Miklós képviselő úrnak a bizottság létrehozására irányuló kezdeményezését. Ennek eredményeként a Határon Túli Magyarok Bizottsága felállításának a kérdése a Kárpát-medencei Képviselők Fóruma (továbbiakban KMKF) tanácskozásain két alkalommal is napirendre került. Az ülést előkészítő bizottság konszenzussal fogadta el Csapody képviselő úr javaslatát. (A döntés szépséghibája csupán az volt, hogy a Fidesz képviselője az ülésen nem vett részt.)

A 2005 szeptemberi, négy párt részvételével zajló csúcstalálkozón Csapody Miklós javaslata alapján a következő kompromisszumos szöveg született: "A KMKF felkéri a Magyar Országgyűlést, hogy a Határon Túli Magyarok Bizottsága létrehozása érdemi és hatékony működése érdekében, valamint a tartalmi együttműködés kérdésében kezdődjön egyeztetés a Fórummal."

Ezt követően a Házbizottság elé vittem a bizottság létrehozásának ügyét. Majd négypárti egyeztetéseket szorgalmaztam e témában, tekintettel a teljes körű konszenzus szükségességére. Az Országgyűlés elnökének ugyanis ilyen esetben csak arra terjedhet ki a felelőssége, hogy az ilyen jelentőségű kérdéseket a Házbizottság elé tárja, illetve segítse a konszenzus létrejöttét. Bár a Házszabály elvileg lehetőséget biztosít az elnök számára, hogy ennek hiányában javaslatot tegyen akár egy új bizottság létrehozására is, a gyakorlatban ez a szabály nem érvényesülhet, mivel a ciklusváltáskor a négy párt által létrehozott politikai megállapodás konszenzussal rögzíti a mindenkori bizottsági szerkezetet, melynek megváltoztatása a megállapodás módosításával jár.

Egyébiránt a Házbizottság kizárólagos jogosítványai közé tartozik egy új állandó bizottság felállításának kezdeményezése. Ezt az ügyrendi bizottság is megerősítette ez év áprilisi döntésében, amikor megállapította, hogy az MDF-frakció tagjai által benyújtott, a Határon Túli Magyarok Bizottsága létrehozásáról szóló országgyűlési határozati javaslat nem házszabályszerű. Tehát a házelnök ebbéli szerepe sajnos igen behatárolt, korlátozott, lépései nem csak személyes akaratán múlnak.

1990 óta töretlen az a gyakorlat, hogy új állandó bizottságot csak konszenzus alapján lehet létrehozni. Ez elsősorban a kisebbségben maradt frakciók jogait védi, s korlátot szab annak, hogy a kormánypárti többség a többi frakció egyetértésének hiányában is újabb bizottságokat hozhasson létre.

Az új állandó bizottság felállításának tehát előfeltétele volt a parlamenti pártok között létrejött, 2002. május 13-án kelt - többször módosított - politikai megállapodás módosítása, ami - hasonlóan a Házbizottság döntéséhez - teljes konszenzust igényel a frakciók részéről.

A Határon Túli Magyarok Bizottságának felállítását valamennyi frakció támogatta, de hosszas tárgyalásokat követően sem sikerült egyetértésre jutni egyes - elsősorban a bizottság tisztségviselői helyeit érintő - kérdések tisztázatlansága miatt. Az MSZP-frakció az egyeztetések során hajlandónak mutatkozott lemondani az elnöki tisztségre formált igényéről, ha az ellenzék Csapody Miklóst javasolja a bizottság vezetőjének. De a Fidesz-frakció ebbe nem egyezett bele. Végül ezért nem sikerült e fontos ügyben konszenzusra jutni.

Álláspontom az, hogy - a parlamenti ciklus vége előtt is - komoly lehetőséget szalasztottunk el. Hiszen egy ilyen, mindannyiunk számára fontos kérdésben végre egy többpárti, összecsengő politikai akarat parlamenti döntésben manifesztálódhatott volna. Most megalkotott törvényi, kormányzati lépések gyorsítására, segítésére, ellenőrzésére is esély nyílott volna. Többek között a kettős állampolgárság kérdése körüli viták mielőbbi, konszenzusos megoldására.

Megint elmulasztottunk egy lehetőséget. Így sajnos mind az anyaországi választópolgárok, mind a Kárpát-medencei és a világszórványban élő nemzettársaink - a sok jóleső, biztató szó után ismét csalódottan - "nyugtázhatják" meg nem oldott közös problémáink hiánylistájának növekedését.

A szerző az Országgyűlés elnöke