Amikor ezeket a sorokat írom (2005. november 25.), még semmit sem lehet tudni.
Amikor ezeket a sorokat írom (2005. november 25.), már lehet valamit látni, de még semmit sem lehet tudni.
Amikor ezeket a sorokat írom (2005. november 25.), már lehet valamit tudni, de még semmit sem lehet látni.

A kormányoldal többet árul el szándékaiból, programjából, hiszen erre maga a kormányzás is rákényszeríti. Az ellenzék a választók legkülönbözőbb csoportjainak igyekszik a kedvében járni, mindegyikhez van egy jó szava és egy még vonzóbb ígérete, amelyből sok minden kiderül, csak az nem, hogy amit a leginkább ostoroz - mármint a grandiózus költségvetési hiányt -, miként tenné rendbe.

Erre a válaszok persze a szocialistáknál is jobbára vagy a túláltalánosítás által szelídített formában, már-már csendes óhajként jelennek meg, vagy késnek, mivel az elkövetkező hónapokban a kendőzetlen őszinteség egyben politikai öngyilkosság is lenne. Szakértők egybehangzó véleménye, hogy a 2006-os költségvetésben körülbelül kétszázmilliárdos lyuk van, amelyet a választásokat követően, bármelyik kormány kerül is hatalomra, sürgősen be kell foltozni. Ez a foltozás nem lesz fájdalommentes. Érdekes módon a Fidesz máris vállalt olyasmit, ami miatt később, legalábbis akkor, ha győz, főhet a feje. Az elbukott garanciatörvény kitételeit magára nézve kötelezőnek állította be, s ha például az olajár ismét fölszökik, „kádári” szituációt hoz létre: az országhatárnál megálljt parancsol a válságnak - az energiahordozók árát nem emeli az átlagos pénzromlásnál nagyobb ütemben.

A fókuszcsoportok hatalma

Egyik ismerősöm úgy fogalmazta meg a jelenlegi állapotot, hogy a politikacsinálást átvették a fókuszcsoportok. A politikusok azt igyekeznek kipuhatolni, mit akarnak az emberek, magyarán igyekeznek olyan menüt tálalni, amelyet a „vendégek” szívesen elfogyasztanak. A Fidesz konzultációk sorozatával arra a képtelenségre vállalkozik, amelyet programszövetségnek nevez - legalábbis a beszédek azt ígérik, hogy valamennyi réteg elképzeléseinek csokra alkotja majd a legnagyobb ellenzéki párt választási programját.

Orbán Viktor és csapata eddig sem volt híján a voluntarista hajlamnak, de félő, hogy 2006 elejére olyan nagyot álmodnak, amelynek részei köszönő viszonyban sem lesznek egymással.
Sőt, ami még ennél is rosszabb, a valós helyzet diktálta követelményekkel sem. Össze nem illeszthető darabkák jelentik majd a változás akarását, és mindegyik darabka valami szépet, jót ígér.

Jelenleg - saját szempontjukból helyesen - kevés konkrétum hangzik el az állítólag gőzerővel készülő programról, ezért politikusaik kénytelenek még a szokásosnál is populistább szólamokkal operálni. Poénokkal, jelzős szerkezetekkel és szlogenekkel „bélelik” a szöveget, amelybe azért pár megvalósítandó vágy bekerül, mint például a radikális adómérséklésé, a teljes foglalkoztatottságé, valamint a politikusok és velük együtt a közalkalmazottak számának erőteljes csökkentéséé. Lám, már e három nyilvánosságra került szándék egy időben való teljesítése is ellentmondani látszik egymásnak.

Közösségi élmény

A szocialisták sem akarnak lemaradni, s ők is a választói akaratot óhajtják kipuhatolni. Jóllehet a konzultáció náluk kevésbé áll a nyilvánosság megnyerésének középpontjában, már csak azért sem, mert úgy vélik, hogy az ő oldalukon nehezebben mozdíthatók meg a szimpatizánsok. Ráadásul a közösségben való lét élményét - néhány majálison túl - eddig elhanyagolta az MSZP, félt a rosszízű emlékek felidézésétől, s talán a kudarcoktól is. A szocialista párt jobbára közvélemény-kutatókkal oldotta meg azt, hogy kérdéseire „mérhető” választ kapjon, és „belője” egy-egy kezdeményezése fogadtatását.

Mindkét nagy politikai erő azt akarja elhitetni potenciális választóival a kampány előszobájában, hogy figyel rájuk. Mint jeleztem, nincs is ezzel semmi baj. Még azt az örökzöld poént sem érdemes kijátszani, hogy tapasztalataink szerint e figyelem két választás között mintha lankadna. Problémát inkább az okoz, amikor a pártok kizárólag ebbéli igyekezetükre összpontosítanak, arról igyekezvén meggyőzni hallgatóikat, hogy a demokrácia gyakorlásához szűkek a Parlament falai, át kell lépni a pártrendszer szabta korlátokon, több munka, kevesebb politika kell, és ehhez hasonlók. A minap egy konferencián Václav Havel jegyezte meg, hogy a közéletben hódít az általános, a kérdéseket primitivizáló materializmus, s néha az az érzése, hogy egy politikus élete egyik közvélemény-kutatástól a másikig, esetleg egyik tévészerepléstől a másikig tart. Ez Havelt elkeseríti.

Lehet persze, hogy túloz. És talán az sem felel meg teljesen a valóságnak, hogy a fókuszcsoportok tematizálják a pártok mondandóját, s ennek következtében nem a politikusok, hanem a közvélemény-kutatók mérései határozzák meg a közbeszédet. Azt azonban jól látni, hogy a pártpreferenciák mostanában nem is hónapról hónapra, hanem hétről hétre változnak - az „óhajok hídját” próbálja jövő tavaszig fölépíteni mindkét politikai erő.

Csakhogy nem mellékes kérdés, hogy az igyekezet mennyire hiteles, vagy mennyiben üt át rajta az „elcsábítás” puszta vágya. Mindenki kedvében járni nem lehet, bár kétségtelen, vannak erre nézve kísérletek. Az sem megy, hogy miközben menetelek a mérsékelt centrum, valamifajta kiegyezés, konstruktivitás felé, újra és újra gesztusokat teszek a radikálisoknak, hogy érezzék, őket is képviselem. Ennek sikere még akkor is kétséges, ha sajátos szerepmegosztással teljesítem a feladatot: a konfrontációt, a durvább ütközéseket társaimra hagyom, valamint különválasztom a kormány-, illetve pártkritikát (lásd luxusbaloldal) a szociálliberális oldallal rokonszenvező, ám bennük esetleg csalódott tábortól, akiknek felkínálom végtelen toleranciámat.

Célszemély és vátesz

Igaz, a kormánypártok sem jeleskednek egyelőre koherens stratégiával, náluk is túlsúlyban vannak még a taktikai elemek. Foglyai két és fél év helyben járásának és a „100 napok” okozta költségvetési sokknak. Az osztogatás jótéteményei mára szétporladtak, hordaléka viszont egyre csak gyűlik.

A miniszterelnök-váltással azonban megkezdődött a szocialista pártban is a nemzedékváltás, amely egyrészt új arculatot, új stílust hozott, amely esetén a régi állampártot emlegetni fölösleges energiapocsékolás - és bár jelenleg is vannak feszültségek az MSZP-n belül, azok kibeszélése szünetel. Gyurcsány Ferenc mozgástere szűk, s ezt kormányának összeállításakor érezhette először. Azóta megismerhette a költségvetés szabta kereteket is. Azokon a választások közeledtével túllépett ugyan, de nem annyival, amennyivel végképp lehetetlenné tett volna egy menet közbeni, azaz a választások utáni korrekciót. Egyik-másik intézkedésével légvárat épít, van, amelyiknek célja inkább a PR, semmint érdemi változtatás. Sok azonban közülük racionális, „összeáll”, egységes szándékot tükröz, s megvalósítása lehetne akár a szükséges reformok előszobája is. Az immáron több mint száz lépésnek viszont kétségkívül rizikója, hogy bár zöme - csaknem kilencven - már hatályban van, hatása később lesz (lehet) kézzelfogható.

Sok más miatt ezért is bír kiemelt fontossággal a kommunikáció az egyébként meglehetősen szürke Gyurcsány-kormány számára is. És ezért magasodik fel (vagy alacsonyodik le?) a választási harc két vezér csatájává. Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc az ellenkező oldalon huszonnégy órán át támadható célszemély, a magáéban vátesz, ám mindkét a politikai kommunikációt érző és használó politikus már most a politikai harcművészet szinte teljes arzenáljával él. Fortélyok sorával próbálja megzabolázni a másikat, kiütni egymás kezéből a témák pórázát és elhitetni a többséggel: nincs messze a győzelem.

Szeszélyes görbék

A közvélemény-kutatások görbéi, ha szeszélyesen változnak is, azt jelzik, hogy mára mindkét néppárt maga mögött tudja stabil szavazóit. A Fidesz eredménye mostanában jószerével azért romlott, mert a kormánykoalíció szimpatizánsai visszataláltak az MSZP-hez (az SZDSZ-hez kevésbé). A bizonytalanok, az ingadozók megnyerése lesz tehát az igazi próbatétel - ehhez pedig mindkét párt igyekszik olyan hardvert építeni, amelyen keresztül az adott időben híveit és a voksolni hajlandókat képes az urnáig kísérni.

Adatbázisok és aktivistahálók is versenyezni fognak jövő tavasszal - amit 2002-ben a Fidesz a szocialistáknál elítélt, 2006-ban használni fogja.

Már-már úgy tűnik, hogy a listavezetőket kivéve a jelöltek személye másodlagos, bár állítom: minél kisebb a körzet, annál többet nyom a latban a kiszemelt egyénisége. De ettől még tény marad, hogy az első fordulóban a pártok támogatottsága, a második fordulóban pedig a különböző megállapodások, visszalépések a meghatározók. A választási térképek arról vallanak, hogy Budapesten és a megyei jogú városokon túl néhány régióban nyerhetnek ugyan a kormánypártok, vannak viszont nagy kiterjedésű területek, amelyek tradicionálisan jobboldaliak - a két nagy párt nyilvánvalóan a „billegő körzeteket” veszi célba, s oda küldi legjobb embereit, ahol esélyt lát az eredményes szereplésre.

Természetesen a kommunikációs fogások közül nincs és nem is lesz száműzve az úgynevezett negatív kampány, amely mindig csak a másiknál állapítható meg. A „fogd, ahol éred!” típusú csata a kampánycsendig számtalanszor elfajul, ilyenkor mindenki egyaránt az etikai kódexre hivatkozik - ami nincs, mint ahogy a pártfinanszírozás megregulázása is várat magára. Tudvalévő, hogy egy-egy komoly kampány öt-hatmilliárd forintot követel, ez a legálisan erre fordítható összeg csaknem hússzorosa. A summa most sem lesz kisebb, mivel úgy tűnik, hogy 2006-ban a politikusok a direkt meggyőzésre fogják helyezni a hangsúlyt, ám közben egyik sem fog lemondani a hagyományos eszközökről az óriásplakáttól, a tévéspotig. Persze a trükkök végeláthatatlanok, hiszen a kormány tájékoztatási kötelezettsége összeér a propagandával, de az ellenoldalon a Magyar Vizsla megjelenését vagy a Hír TV törpés plakátjait sem számolhatjuk a Fidesz kiadásaihoz.

Mind Gyurcsány, mind Orbán otthonosan mozog a szónoki emelvényeken, és energiájuk is van a politikusi haknikhoz. Nem kérdés az sem, hogy a Fidesz a jelenlegi sárkányeregetés után elő fog állni programjával, az viszont ma még nem dönthető el, hogy ez hoz-e valamit a konyhára. Mint ahogy az sem, hogy a választók képesek-e, akarják-e különválasztani a mostani koalíció két kormányának a teljesítményét, esetleg mindkettőnél csak a jóra vagy csak a rosszra emlékeznek.

Kétpártrendszer

Végül, de nem utolsósorban fölvetődik: kétpártrendszer lesz-e Magyarországon? Lehetséges. A Fidesz szeretné, mert győzelmi esélyei nőnének, az MSZP - ha politikusai józanul gondolkodnak - ellene lesz, mert reálisan az SZDSZ parlamentbe kerülésével jobb az esélye a kormányalakításra. Ez egyben azt jelenti, hogy az MDF-et igazán senki nem fogja segíteni, az SZDSZ viszont már az első fordulóban is számíthat a szocialistákkal közös jelöltekre és arra a fináléban majd gyakran elhangzó MSZP-s kijelentésre, hogy: bár sokban különbözik a véleményünk - szükségünk van a szabad demokratásokra.

Az MDF is meg az SZDSZ is mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy meghatározza önmagát, s ezzel a másiktól való különbözőségét hirdesse. A Fidesz azonban keményen válaszolni fog a fórumos mondatokra, az MSZP lehetőleg nem vagy csak halkan a szabad demokratákéra. Az MDF-nek kevés pénze lesz a kampányra, az SZDSZ-nek sem sok, de az előbbinél biztosan több. Jobboldalról jelentős számú szavazat mehet veszendőbe az első fordulóban a Jobbik és a MIÉP Harmadik Útja miatt is, mivel kevés az esélyük az ötszázalékos küszöb elérésére, viszont a második fordulóra - éppen ezért - talán valamivel többen mozgósíthatók a Fidesz támogatására.

Bár kétségtelen, hogy a polgárok többsége ódzkodik a kétpárti parlamenttől, de azt sem szeretné, ha „elveszne” a voksa - kérdés, hogy mekkora az a tudatosan szavazó tömeg, amelyik az előbbitől jobban tart, mint az utóbbitól. Nyilvánvalóan a két nagy párt kampánya is „beleszól” a kérdés eldöntésébe, s ez sem a fórumnak kedvez.

Az 1994-es parlamenti választást kivéve az eddigiek - legalábbis az előzmények tekintetében - nem voltak leváltó hangulatúak. Sem a Horn-, sem az Orbán-kormány nem állt bukásra, s tulajdonképpen az utolsó hónapok, hetek magyarázták meg, persze utólag, a végeredményt. Az elemzők boncolgathatták az okokat, hoszszan írhattak a „leváltó hangulatú” országról.
Utólag nyilván most is okosabbak leszünk.