Egy nagy rakás ceterum censeo: küzdöm magamat valami fatális szív- és érrendszeri felé, nálunk férfiágon az agyvérzés megy (mint műszálas garbóhoz a BoneyM-es szatyor), amit jó tudni azért, nem ér nagyon váratlanul. Mert persze itt a nyakamon az örömünnep, és menni kell fogyasztani, és bármennyire nagyon szeretek is én fogyasztani, sőt lelkes híve, támogatója volnék (volnák) a fogyasztói társadalomnak is, de amikor kötelező, még az se' esik jól, na, például ezért nem szoktam inni szilveszterkor, nem bírok, vagy legalábbis erőltetni kell.

A fogyasztás pedig előzetes közlekedést követően kerülhetne sorra, itt ütközik az ember az első komolyabb akadályba, miszerint közúti trombózisban tölti a szép, enyhe, esős estét, az ablaktörlő melankolikus ritmusára filozofikus hangulatba kerül, és megállapítja, hogy a magyarság bizony atavisztikusan közlekedésképtelen nép, pontosabban közlekedésszervezés-képtelen, talán még mindig a végtelen sztyeppéken vágtat a szabad, szittya lélek, és képtelen a tereptárgyakkal zsúfolt térben koordinálni a mozgását. Vagy lehet az is, hogy ez idegen, a magyarság életerejét kiszívni próbáló érdekkörök műve, beoltottak minket valami szérummal, amely képtelenné tesz a közlekedésszervezésre, a közútépítésre és -felújításra, no meg persze az informatikai fejlesztésekre.

A magyarság informatikai armaggeddonja - szegény Neumann János 7200 rpm-mel pörög a sírjában, mint egy SATA-winchester - nagyjából azóta tart, hogy a magyar állam bekapcsolódott ebbe a kavarásba. Ez csak azért jut eszembe, mert a közlekedési rettenetet elkerülendő naivan megpróbáltam néhány dolgot úgy elintézni, ahogyan közepesen fejlett államokban egyébként szokás, interneten rendelni, például, sőt a százmillió-milliárd-billió forintért fejlesztett elektronikus kormányzati ügyintéző rendszer használatára is kísérletet tettem, holott kábé háromnegyed éve már idegösszeroppanás-közeli állapotba kerültem miatta, és örömmel jelenthetem, hogy a rendszer nagyon megbízhatóan teljesít, megint idegösszeroppanás-közeli állapotba kerültem miatta, és egyetlen centiméterrel sem segített közelebb a megoldáshoz. Valahogy a magyarságnak ahhoz is van érzéke, hogy a világon másutt direkte otthoni ügyintézésre/vásárlásra/satöbbire kitalált rendszereket úgy fejlessze tovább/honosítsa/alkalmazza, hogy azok használatához több utazásra, intézkedésre, beadványozásra, satöbbizésre legyen szükség, mintha normálisan elcsattognánk egy boltba/ hivatalba/akárhova. (Kivételek vannak, persze, tudok fejből mondani vagy egy tucat rendes, működő online boltot, de ha e körön kívülre merészkedem, tízből kilencszer ugyancsak idegösszeroppanás-közeli állapot a végeredmény.)

Az viszont megnyugtató, hogy légfegyverfejlesztésben visszakapaszkodunk a világ élvonalába: egyedülálló léggéppisztolyt sikerült kifejlesztenie egy magyar feltalálónak. A rendőrség szerint simán lehet vele embert ölni, viszont nem engedélyköteles, mert a lövedékek torkolati energiája nem éri el az iksz kilozsúlt, tehát szabadon forgalmazható volna. A bereklámozott kis légguzit büszkén villogtató feltaláló viszont megnyugtatott mindenkit, hogy kizárólag saját cége üzleteiben árulják majd a fegyvert, mert az ő eladói kiszúrják, ha valaki rossz szándékkal próbálna meg ilyet venni. És különben is, azt tanácsolta, hogy kizárólag sportcélra vegyük. Azóta gondolkozom, milyen sportot lehet űzni gépfegyverrel. Eddig egyet találtam: az ámokfutást.

www.nol.hu/szerda