Sötétség és fennhéj
Nos, november 20-22-én a totalitárius állam, a szovjet típusú politikai berendezkedés, vagy ha jobban tetszik, a bolsevizmus, a kommunizmus elleni harc legendás nagyjai jártak Budapesten, akik a maguk idejében nem kevésbé nagyszerűen tették a dolgukat, mint Pelé vagy Mick Jagger, sőt még az életüket is kockáztatták érte. A Magyar Helsinki Bizottság által kezdeményezett konferencia legismertebb vendége kétségkívül Václav Havel volt. De rajta kívül még voltak itt mások is, akiknek a megszólalása a magyar médiában szenzáció lehetett volna. Csak hát ennek az észrevételéhez némi hírérzék kellene. Annak a felismerése, hogy nemcsak az a hír, ami tegnap már benne volt a tévében, vagy az, hogy tegnap mit vágtak egymás pofájába a médiának játszó sztárpolitikusok.
Egy nappal a konferencia nyitóestje előtt felhívott a tévé egyik népszerű magazinműsorának szerkesztője. Foglalkoznának a konferenciával, mondta, de csak akkor tudják megtenni, ha interjút készíthetnek Havellal. Nem rendelkezem Havel idejével, szabadkoztam, nem tudom, hogy a meghirdetett sajtótájékoztatón kívül kíván-e újságírókkal találkozni. De ha őt nem lehetne megnyerni, itt van még - és soroltam a neveket. Ezeket a mi nézőink nem ismerik, mondta a szerkesztő, inkább büszkén, mint sajnálkozva. Hangjából kihallani véltem, hogy fogalma sincs róla, kiknek a nevét említettem, de ez csak megerősítette a meggyőződésében, hogy nem is érdemes tudni róluk.
Idősebb külpolitikai újságírók talán még emlékeznek rá, micsoda elragadtatással ünnepelte a szocialista sajtó 1975 nyarán a helsinki záróokmány aláírását. Hiszen a megegyezés pótolta a valójában nem létező jaltai egyezményt, diplomáciai formában szentesítette Európa megosztottságát, és utólag áldását adta Csehszlovákia lerohanására. Ehhez képest súlytalannak tűnt a néhány utalás az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára és a kijelentés, hogy a részt vevő államok tiszteletben tartják a lelkiismeret, a vallás és a meggyőződés szabadságát, továbbá a kisebbségek jogait. Érthető, hogy a nyugati sajtó inkább bírálta a megegyezést, az Amerikába száműzött Szolzsenyicin pedig egyenesen árulásnak nevezte.
A korszakos felismerések sokszor rendkívül egyszerűek, ezért is hívják őket Kolumbusz tojásának. Ha a szovjet kormány aláírta, hogy biztosítják a kisebbségek jogait és a vallás szabadságát, nézzük meg, így tesz-e valójában. A Moszkvában 1976 májusában megalakult "Közéleti Csoport a Helsinki Szerződés Érvényesülésének Elősegítéséért" 1977 márciusig tizenkilenc terjedelmes jelentést készített a Szovjetunióban elkövetett jogsértésekről, a vallási és etnikai kisebbségek - pünkösdisták, krími tatárok - üldözéséről. Ekkor a csoport tagjait letartóztatták és sokévi kényszermunkára ítélték őket, másokat pedig arra kényszeríttettek, hogy hagyják el az országot. Közben azonban sorra alakultak a Helsinki csoportok a Szovjetunió más tagköztársaságaiban, majd pedig az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. A jogsértéseket, amelyeknek a feltárásában ezek a társadalmi csoportok meghatározó szerepet játszottak, nem lehetett többé belügyként kezelni. A gyarapodó információk alapján az amerikai politika eszelős zsarnoknak minősítette a város- és faluromboló Ceausescut, akinek a szovjet vezetéssel kötekedő külpolitikáját éveken át ünnepelték. Horn Gyula külügyi államtitkárt John Whitehead amerikai külügyminiszter-helyettes 1988-as budapesti látogatásakor tételesen számoltatta el a Magyarországon észlelt jogsértések ügyében. A helsinki egyezmény valószínűleg a diplomáciatörténet elfeledett eseménye lenne, ha a megállapodásnak az az alulról jövő "civil" értelmezése, amelyet a Moszkvai Helsinki Csoport kezdeményezett, nem hatol be az államközi kapcsolatokba, és nem hatja át a nemzetközi érintkezés nyelvét.
Paul McCartney csodálatos zenész, Pelé zseniális futballista. De Jurij Orlov és Ludmilla Alekszejeva, a Moszkvai Helsinki Csoport alapítói a szó szoros értelmében megváltoztatták a történelem menetét. Tisztelet a kivételnek: a HVG meg a Hetek interjút készített Orlovval. De nem akadt egyetlen újságíró sem, aki eléjük tartotta volna a rádió mikrofonját, eléjük állt volna egy tévékamerával. Sokkal érdekesebb volt arról huzakodni, hogy populistának tartja-e Havel Orbán Viktort.
A média szenzációt akar - ez természetes törekvése. Csak persze észre kell venni, miben rejlik a szenzáció. Szergej Kovaljov, aki még Orlovnál is hosszabb időt töltött szovjet kényszermunkatáborban, Varsóban, a lengyel Szolidaritás megalakulásának 25. évfordulóján rendezett világra szóló ünnepségen, (amelyről vezető magyar napilapok úgy számoltak be, mintha valamilyen helyi érdekű szakszervezeti jubileumról lett volna szó) feltette a kérdést: Putyin elnök azzal dicsekszik, hogy KGB-tiszt volt; vajon mit szólt volna a világ, ha egy német kancellár állította volna magáról büszkén, hogy az SS-nél vagy a Gestapónál szolgált? Ha ezt elismétli, mondjuk A szólás szabadságában, szavai az egyetértés és a felháborodás viharát zúdították volna a műsorra, a nézettségét azonban biztosan növelték volna. Csak azt volna jó tudni, hogy azért nem kérdezték Kovaljovot, mert tartottak a vihartól, vagy mert eszükbe se jutott, hogy egy ilyen "ismeretlen" orosz mondhat valami érdekeset.
1985-ben a hazai sajtó elhallgatta, hogy Budapesten a hivatalos Kulturális Fórummal egy időben volt egy Alternatív Kulturális Fórum is, amelynek résztvevői a cenzúráról, írók (köztük Havel) bebörtönzéséről, száműzetéséről, az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről beszéltek. Akkor kemény cenzúra volt, efféle "magánrendezvényekről" - hiába vettek részt rajta világhírű írók - nem lehetett írni. De miért nem kérdezték meg most Jerí Labert, az alternatív fórum egykori szervezőjét? Vagy Karl von Schwarzenberget, a másik szervezőt, aki "figurának" sem akárki, hiszen a magyar történelemből ismert nevet visel, herceg és nagybirtokos létére éveken át volt a Nemzetközi Helsinki Szövetség elnöke, a rendszerváltás után Havel elnöki hivatalát vezette, jelenleg pedig a cseh szenátus tagja.
Miért nem, miért nem?
Ki tudok találni egy "ideológiai" magyarázatot. A konferencia arról is szólt, hogy milyen szerepet játszott az emberi jogok ügye és az emberi jogok ügyét képviselő demokratikus ellenzék a rendszerváltást előkészítő folyamatban. Ezt a kérdést és a benne rejlő választ a mai politikai élet szereplői nem kedvelik. A jobboldal azért nem, mert a baloldali, kommunista diktatúrával - állítják ma - értelemszerűen csak a jobboldal fordulhatott szembe, a jobboldalra viszont olyan nyomás nehezedett, hogy kénytelen volt tétlenséget vagy akár egyetértést tettetve álcázni magát. A baloldal pedig azért nem, mert mára maguk is elhitték, hogy a rendszerváltást a reformkommunisták vitték véghez. Ezen a térképen a rendszerrel nyíltan szembeforduló, liberális-demokrata elveket valló demokratikus ellenzéknek nincs helye. Ez magyarázza, hogy Orlovot, Kovaljovot a jobboldali sajtó sem kereste meg. Hiába töltöttek éveket szovjet börtönökben, most mégis a liberális Helsinki Bizottság vendégeiként érkeztek Budapestre, vagyis nem lehetnek olyan virtigli antikommunisták, mint a pártállami sajtó időközben jobbra fordólt egykori munkatársai.
Szép lenne, ha így lenne. De attól tartok, nincs így. Az érdektelenség meg a közöny mögött nincs mélyebb ok, csupán maga a közöny és érdektelenség. Az önelégült, büszke mit sem tudás.
A Magyar Helsinki Bizottság
elnöke
