A bevásárlóközpont igazi menedék. Véd az ötlettelenség, az unalom, a túlzott megerőltetés ellen. Meleg, vibráló, ingergazdag hely. Valamikor ehhez hasonló tereken lehetett megvitatni a közösség legfontosabb problémáit, a polisz gondjait. Ma már ez túl bonyolult lenne. Túl nagy a közösség és túl nagyra nőtt a polisz ahhoz, hogy egy pláza beszélgetésbe beleférjen. Így lett egyre nagyobb és nagyobb a találkozásra alkalmas hely is, mintha épp ezt, a beszélgetés hiányát kellene valamiképp feledtetnie. A plázai együttlét ugyanis inkább a szórakozás, az önfeledtség kereteit teremti meg: a beszéd felületességét az érzékszervek káoszával szemben. Hol láttál olcsóbban farmert? Ugye milyen csinos az a szőke a mozgólépcsőn?

Demagógok lennénk, ha azt mondanák, hogy ez nincs így rendjén. A pláza végül is időt takarít meg a kényelmünk érdekében: itt minden egy rohammal, egy gondolatmenettel bevehető. Hiszen valahogy szeretünk mindent a kezünk ügyében tudni, ami két lépéssel messzebb van, már nem a mi világunk. Az már túl van valamin, talán még a megnevezhetőn is. A képlet egyszerű: minél nagyobb a bevásárlóközpont, annál kevesebb idegen helyre kell elmenni. Szombat déltől bolyonghatunk vasárnap délig. Barátok közt. Hiszen épp ez hoz közelebb minket: a hit, hogy másutt már nem is érezhetnénk igazán jól magunkat. Hiszen valami mindig hiányozna a kezünk mellől: mozi, kajálda, cipősbolt, könyvüzlet. Amihez jó esetben egy szintet kellene csak lennebb menni. Most már csak az a kérdés: igazából a pláza van a városban, vagy fordítva, maga a pláza lett a város?