A hipnózisra fogékonyakon, az érdekelteken, a "realistákon" kívül szinte mindenki mást egyesítő ellenerőt viszont éppen a populizmustól való félelem adja. A félelem, hogy a populizmus, bár a demokráciából sarjad, annak eszközeivel él, de mégis kimutat abból. Több mint szimpla médiatrükk, ártatlan játék, kamaszcsíny: lerontja, aláássa, zsákutcába szorítja a demokráciát.

Lefegyverzően bámulatos, milyen - átmeneti - hatékonyságot kölcsönöz a populizmusnak pusztán az, hogy felmenti magát néhány íratlan, a többieket azonban kötelező alapelv, illemszabály alól. A populizmus ebben az értelemben kiváltképp sportszerűtlen fenomén - nem is véletlen, hogy sokszor "sportolók" engedik meg maguknak...

A populisták előszeretettel mulasztják el például a napi politikájuk és hatalmi igényük, valamint bármely előzetesen megjelölt értékrendszer közötti kapcsolat kiépítését, fenntartását. A gyakorlat és az elvek közötti bármily laza értelemben vett megfelelőség valamelyest is egzakt bizonyítását. Az állítások, igények, követelések, programok, döntések mélyebb értelmének fölmutatását. Ambícióik kinyilvánítása korrekt értékhivatkozás híján puszta önhivatkozássá, azaz akaratnyilvánítássá válik. Elvész ezzel a kiszámíthatóság egyik legfontosabb garanciája, hiányzik a "vásárlói tájékoztató".

A populisták így kiszámíthatatlanok. A hatalomhoz engedni őket ezért minden nemzetnek hazardírozás. Minden túlzás nélkül: "nemzetbiztonsági" a kockázat, bár ezt persze korlátozza a korszellem, a "geopolitikai" környezet, a belső intézményi berendezkedés. Mértékét utólag és közvetetten jelzi csak, hogy képtelenek rendesen, szépen, cirkuszok nélkül megválni a hatalomtól, ha az ideje eljön.

A populisták mindig nagy tetteket, változ(tat)ásokat - csodát - hirdetnek. Az eszmék béklyóját viselni nem hajlandó, lázas tenni akarás szükségképpen kényszercselekvésbe fordul, voluntarizmusba csap és államszeretetben nyer kielégülést. (Mindenben, amit az állam tesz, vagy tehet, kecsegtető lehetőséget látnak.) A "nagy tettek" körvonalai persze meglehetősen elmosódottak. De a várakozás jólesően kedves azoknak, akiknek - mélyen átérzett hitük szerint, alappal, alap nélkül - több jár a közösből. Akiknek saját, auditálatlan mérlege a hazával szemben kintlévőséget mutat. Az ígért változtatások záloga az akarat, az elszántság, az elhivatottság, amely a populistákban feszül. És persze a hatalom, a teljes felhatalmazás, amelyet meg kell kapniuk, hogy a változások végbemehessenek. A változtatások fedezetéül e kettőn kívül gyakran megjelölnek egy harmadik fajtát is, amelynek változatos formáit az "egyensúlyteremtés", az "átcsoportosítás", az "igazságtétel" eszméje fűzi össze. Egyes csoportok által úgymond "érdemtelenül" szerzett-birtokolt javak, előnyök, erőforrások - "kiegyensúlyozásként" értelmezett - átirányítása lenne ez a fedezet. Kifinomodott modern korunk populistái persze - nem úgy, mint az előző hullám őszinte lovasai - már szinte kizárólag a változások kedvezményezendőit nevezik meg, a hátrányosan érintendőket, a tényleges teherviselőket annál ritkábban. Jótékony homály fedi természetesen a változások közvetlen költségeit és közvetett, a valódi közösségi feladatok kényszerű elhanya-golásában jelentkező "árát" is.

A változtatások persze ettől még gyakran részrehajlók. A populisták általában is szemrebbenés nélkül használják - használnák - részrehajlóan a hatalom minden ágát. Szívesen osztanak például mindenféle kiváltságot, mentességet, és szívesen óvják "az embereket" a kapitalizmus káros hatásaitól. Értelemszerűen csak egyes "emberek" egyes hatásoktól való oltalmazására kerülhet sor. A kedvezményezések a "jóléti állam" eszköztárába simulnak, és a populizmus itt látszólag öszszeér a szociáldemokrata baloldallal. Különbség a részrehajlás jogcímeiben és önkényességében van. Ha a hatalom, az állam fiskális részrehajlása többségi csoportoknak és/vagy felül lévőknek kedvez, akkor - tegye azt bárki, populista, szociáldemokrata vagy akár megtévedt konzervatív - kiváltképpeni populista részrehajlásról van szó.

Populistának lenni annyi, mint nem tudatában lenni a rémisztő felelősségnek, amit az általános választójogra épülő modern tömegdemokrácia irtózatos "átcsoportosító" potenciája ró a politikai osztályra. Annak, hogy valójában mit is tesz a félelmetes gesztusgépezet: elvenni valamennyit valahogyan valakiktől, és odaadni valahogyan másvalakiknek... Ami a valódi konzervatívnak önmarcangoló vívódás, az önfeledt játék a földgömbbel Chaplin-módra a populistának. Populistának lenni annyi, mint mások múltbeli bűneire hivatkozva saját stikliket követni el a jelenben, és általános önfelmentést szerezni a jövőre nézve. A populizmus így persze gúnyt űz a nyilvánosságból és a régi bűnök áldozataiból is - úgy, hogy ez utóbbiak ezt többnyire észre sem veszik.

A populisták "pártból" (azaz "részből") "egésszé", "teljessé", "nemzetivé" magasztalják föl magukat. Hogy pártokfelettiségüket alátámasszák, mozgalmat szerveznek, és olyan tömegpszichózist szítanak, amelyben saját üzletüket nemzeti üggyé emelhetik. Masszívan, megátalkodottan a politikai-morális felsőbbrendűség monopóliumát vindikálják maguknak. Nem hajlandók megemészteni: a részek csak együtt adhatnak egészet, és a "pártok" válaszai sohasem egyenértékűek bár, de mindig egyenrangúak. Nem képesek megbékélni ezzel a - korunk demokráciájának életképességét szavatoló - fundamentális paradoxonnal. Zsigerileg tagadják, hogy mindkét oldal sine qua non: az első (a válaszok értékkülönbözősége) a versengésért, a másik (az egyenrangúság) az egybenmaradásért felel. E belátás önkéntes alázatában rejlik pedig a modern demokrácia felmagasztaló csodája: a "részek" kohéziója erősebb, mint a széttartó erő. A kohéziós erő gyengítése az ellenfelek módszeres denunciálásával vérbeli populista kedvtelés, és a XX. századi történelem tanúsága szerint igen veszélyes játék. weimarizál, kisgazdásít. A kereszténység szeretetparancsának politikai értelme tartalmilag pedig nem lehet más, mint a kölcsönös elfogadás-elismerés eme minimuma. A szeretet hangoztatása a politikában enélkül önszeretet csupán. A hozzánk hajlókra korlátozódó szeretetből nem nőhet valódi "kereszténydemokrácia".

A küzdelem össznemzeti pózba dermedt denunciáns túlhajtói - a fönt említett paradoxon kényes egyensúlyának megbontásával - nagyban csorbítják a demokratikus versengés kiválasztó hatékonyságát is. A populizmusba süppedő nemzetek ezért azután rendre kisebb-nagyobb katasztrófában végzik.

A következetlenség, a közbeszéd racionalitásának, tárgyszerűségének kikezdése, az obskurantizmus jellegzetes populista ismertetőjegy. A tegnapi érvek a mára, a másokra alkalmazottak pedig rájuk nézve már nem köteleznek Alkalmanként és zavarba ejtő ártatlansággal, igazuk teljes tudatában idomítanák a játékszabályokat napi szükségleteikhez. Hirtelen nekik kedvező, vadonatúj értelmezéssel rukkolnak elő, egy korábban nekik kedvező értelmezést pedig villámgyorsan ejtenek, ha az már ellenfeleiket segítené.

A populisták vezérkultusz rabjai. A vezér nélküli lét - a hívek számára - elképzelhetetlen, de végül szükségképpen vezető nélkül maradnak. Mert a közösségnek, amelynek vezére van, nincsenek igaz vezetői. Amelynek pedig igaz vezetői vannak, nincsen szüksége vezérre.

Minden populista demagóg, de nem minden demagóg populista. A populista nemcsak leromlik arra a színvonalra, melyet emelni lenne hivatott, hanem maga is jócskán ront rajta. A populizmus rendszerré intézményesülő, politikai integráló erővé váló demagógia.

A populisták igénylik, s meg is teremtik a nekik szolgáló sajtót. A pártot, vezért, aktuálpolitikát szolgáló sajtó a múlt század gusztustalanságai közé tartozik. Pusztította is mindig bármely nemzet legnagyobb kincsét, amit csak hosszú évtizedek gyarapíthatnak, de hónapok alatt romlásnak indulhat: a politikai közvélemény ítélőképességét.

Bár a populizmus cikázása-vibrálása közben sűrűn áthágja a jobbot a baltól elválasztó - nehezen definiálható, de mégiscsak létező - határt, leginkább jobboldali jelmezben jár. A konzervatívok nemes eszméinek csaknem mindegyike a populizmus visszaélésszerűen lehasznált játékszere lett. De éppen ezért: a konzervatívok létérdeke, hogy különbözzenek és különbözőnek látszódjanak a populistáktól - csak így, különbözve válhatnak különbekké hivatott, fogékony választóik előtt. A populizmus néven nevezését, tettenérését nem testálhatják másra: ami amazoknak csak szitokszó, egységhivatkozás, szalmabábu, az a valódi konzervatívok torkán már dróthurok. Ezért is van kitüntetett helye a populizmusnak a konzervatív credóban.

A magyar konzervatívok egyetlen pártjának mostani kétségbeesett harca a túlélésért ezért - ha tudják, ha nem - elsősorban identitás- és imázsküzdelem. Harc az elrabolt értékek, eszmék visszaszerzéséért, a populizmus fogságából való megszabadulásért, a választhatóság jutalmáért. De ha már - és ehhez kétség nem férhet - elhagytak minden pogány populista szokást, mi kellhet még, hogy a megtisztult konzervatív identitás vonzereje a pártot a bűvös öt százalék fölé röpítse?

Nem volt és nem lesz elég "normálisan", illedelmesen viselkedniük. Ez gyenge jel. Nem visz két-három százalék fölé. A kocsmazajban is hallhatóvá, a sűrű cigarettafüstben is láthatóvá kellene tenniük: visszavonhatatlanul, végérvényesen törölték a jobboldal egylényegűségének dogmáját. Manifesztálniuk kellene: önkijelöléssel örökérvényű "nemzeti oldal" nem áll elő (hiszen a demokrácia lényege éppen a "nemzeti válaszok" folyamatos rangsorolásában áll). Nem elég meghirdetniük az "új jobbot": bátran meg is kellene indulniuk már. Fel kellene ajánlaniuk nyíltan a választóknak: lehet 2006-ban úgy jobboldalinak lenni Magyarországon, hogy a konzervatív voks minden kétséget kizáróan nem populista kormány támasztéka lesz majd. Ezzel nyílik csak meg valóban az új fejezet. Visszanézni már nem szabad; dolgozni csak az ajánlat mikéntjén, hitelességén érdemes. A mostani katasztrófaközeli helyzetben már csakis offenzívában, "kitámadásban" lehet - nem győzelemre vinni, de egyáltalán - megőrizni, egy remélt eljövendő átrendeződésbe átmenteni a magyar konzervativizmus veszni látszó ügyét.

A szerző közgazdász

- Nem akarok populistának tûnni. A tejjel-mézzel folyó Kánaánnál inkább írjuk azt: csörgedezõ.