Persze ez nem is olyan nehéz, ha valaki épp annyit keres, amennyiből a téli hónapokban kifizetheti a számlákat, meg valami kis meleg is jut a gyomrába. Zsírosabb állást csak akkor kapna, ha jobban beszélne románul. De ő még abból a generációból származott, amelynek tagjai dacból vagy egyszerűen csak ostobaságból nem sajátították el a többség nyelvét. Ma már lusta hozzá. Persze beszélte a konyhanyelvet, ami elég a közértben, és arra, hogy megértse az amerikai filmek alatt futó román feliratokat a moziban, tévében. De ennyi, nem több. Ilyenkor marad az önként vállalt börtön: van, aki egész életét eltöltheti úgy, hogy csak a legszükségesebbeket mondja románul. Ők a legkiszolgáltatottabbak, általában ők keresik a legkevesebbet.

- Nem akartam harmincévesen nyugdíjasként élni. Számolni a napokat, és gyűjteni az aprót - mondja, és nehéz volna vitatkozni vele.

Most Pesten tanulja a nyelvet. A magyart. Tértivevény és átalánydíj. Mert igazából két út van: pestibb leszel a pestieknél, vagy csak a hasonszőrűek társaságát keresed. Az előbbi pár hónap múlva gügyögni kezd (hambi, koviubi, cseri és hasábburi), és hangosan szidja a megfelelő politikust, a másik nyíltan hangoztatja: hülyék közé nem vegyül. Igazából egyikkel sem lehet egy jót dumálni. Ahhoz talán vissza kéne menni, de azt nem lehet: soha nem ismerné el a vereségét. Igaz, a győzelmét sem.

D. Tamás szerencsésebb volt. Doktoranduszként Szegedre járt át. Van Erdélyben egy mondás: ha nem tudsz magaddal mit kezdeni, végezz el még egy egyetemet, vagy fogj bele a doktoriba. Még négy kegyelmi év. Az ösztöndíjról nem is beszélve. Ma már az is doktor, aki a tankönyvet is rühellte kinyitni. Persze idegesítő dolog Marosvásárhelyről Szegedig ingázni, szinte kín az odáig tartó zötykölődés, majd vissza ugyanúgy. Így lett a szükséges három napból egy hét, s az egy hétből bő hónap. Megismerkedett egy pesti lánnyal, s mire észrevette, már meg is házasodott. Tamás mindig is gyanakodott arra, hogy más hozza, hozta meg az ő döntéseit.

Itt él, de mintha nem is itt lenne. A papírokat is csak hosszas unszolásra adta be. Irtózik a kitöltendő rubrikáktól, a végtelen sorban állástól. S a különbség is csak annyi, hogy itt érti, ha anyáznak. Otthon mindig elárulta az akcentus, itt viszont teljes a kamuflázs. Igaz, kell hozzá vagy három-négy év, plusz egy eskü.

Most már Brüsszelbe készülnek a feleségével. Egy lyukkal arrébb. Pár évet lehúznak odakint, abból majd futja nagyobb lakásra, jobb autóra. S talán az életük is tágasabb lesz kissé. Egyébként minden rendben van, de talán épp ez a leggyanúsabb. Tamás gyanakszik is, de nincs kire, mire. A boldogság többnyire színtelen, szagtalan gáz: kitölti a rendelkezésre álló helyet. Hogy bele is lehet fulladni, nos, ezen még soha nem gondolkodott.

Erdélyben az az igazán szerencsés, aki úgy települ át, hogy tapodtat sem mozdul. Onnan dolgozik ide. B. Károly Kolozsváron fordít. Aki Magyarországon már igazán befutott, azt elárasztják megrendelésekkel. S egy idő után, amikor már nem bírja tempóval, kezdi leosztani a munkát. Feléért, harmadáért. Mert mindig akad, akinek így is megéri. Károly nyolcvan-százezer forintot is összekalapál a munkája mellett, és ez Kolozsváron többszöröse az átlagfizetésnek. Most már ott tart, hogy időnként ő is tovább oszthat: barátoknak, ismerősöknek, akik szintén hálásak érte. A forint nem csak pénzként fontos: utazást is jelent, egy fővárost a maga furcsa szagaival, földalattit és babgulyást, egy teli, tömött hétvégét havonként.

Sosem akart elmenni, s most már nem is fog. Nem azért, mert haragszik. Egyszerűen nem megy, és kész. Pedig sokan úgy tudják, a düh nem engedi el. A feleségével akkoriban úgy döntöttek, hogy Pesten szülnek majd, nem felvágásból, pusztán azért, mert nem bíztak az otthoni viszonyokban. Rengeteg rémhír keringett felelőtlen orvosokról, nagyképű asszisztensekről, hogy még azért is fizetni kell, ha kicserélik alattad a lepedőt. Itt pedig magyarul is lehet ordítani, ha már a román szavak nem jutnak az eszedbe. Mert többnyire nem jutnak. Máig nem tudni, műhiba történt-e vagy csak a véletlen szólt közbe. A tény csak egy mondat: Eszter Pestre jött szülni, majd ottmaradt a műtőasztalon. A banalitást nem lehet ragozni, az csak úgy rázuhan az emberre, mint egy csapóajtó.

A megözvegyült Károly haragudhatna, de nincs rá ideje. Gyereket nevel, s tovább keresi a forintokat. Ő már úgy él Kolozsváron, mintha egy kicsit a pesti Belvárosban lakna. Behunyt szemmel is el tudja sorolni az utcákat. De csak addig jó, amíg nem kell ott sétálnia.

Három eset, három történet. Nincs semmi közös bennük. Talán csak annyi, hogy egyikőjüket sem izgatja a politika. A népszavazásról is csak futólag hallottak. Hogy volt valami szép kis kavarás. De hogy ez változtathatna a helyzetükön? Hogy ettől lenne más a hétfő vagy a kedd? Még viccnek is rossz - mondják. De hát nem is ők nevetnek rajta. Talán csak ez az egy biztos.