Ott zizzen!
Mert új isteneink vannak, és hála istennek!, vannak isteneink. Kicsit furcsák ugyan, de épp ez bennük a megejtő: az egyik száznyolcvan foggal vigyorog, a másik rakkol, rakkol és rakkol, komoly munkabírású, a harmadik amolyan öreguras, tanáros, az meg ott - hát, istenem - néha még a kezével is besegít, és nem átall utána azzal viccelődni, hogy ebben most ugyan egy kicsit benne volt Isten keze is.
Ó, de még mennyire, hogy benne. Tetszenek emlékezni Mexikóra? Egy bizonyos Maradona nevű kisisten (mégis, mekkora nagy) egy tunéziai bíró segédletével kiejti az angol labdarúgó válogatottat: nem rúgja a gólt, nem fejeli, hanem - beüti a kapuba.
Pontosítsunk a kérdésen: van, aki nem emlékszik Mexikóra? 1986-ot írunk, és a bődülten erősnek hitt magyar válogatott csúfosan elbukik. No persze: a Szovjetunióval szemben. A bődületből így aztán bódulat lett: a mi kis isteneink valahogy mindig elbuknak. Még akkor is, ha nagyok.
1954: Bern. Minden idők egyik legragyogóbb csapata fut ki a diadal reményében a gyepre a második világháborútól szétzilált, erejét csak lassacskán összeszedő Németország ellen. És a diadal reménye nem alaptalan. A németek a selejtezőben egyszer már sárba tiporva. A magyar válogatott öt éve és ötven mérkőzés óta veretlen. A mi isteneink a világ istenei is: soroljuk? Puskás, Bozsik, Hidegkúti... És a mi isteneink, a mi isteneink... Idézzük föl egy másik isten, Rainer Verner Fassbinder záró filmkockáját: egy fölrobbant házban csak egy rádió marad épen. A szpíker eltorzult hangon ordít: Németország újra nagy. A többit tudjuk.
Mi történt ott? Mi történt Mexikóban? És mi történt a kettő között, 1966-ban, Angliában? Ahol újabb istenek tündököltek, legyőzve a legnagyobb isteneket, a brazilokat! Mi történt, hogy a brazilverők ismét elhulltak? Hát persze, tudjuk: a Szovjetunió.
De hiába minden: hiába bukott el akkor (is) a magyar válogatott, vannak pillanatok, amelyek feledhetetlenek. No, akkor egy a pillanatok sokaságából: tegyük föl, hogy 1994-ben egy dallasi szálloda bárjában egy magyar újságíró összetalálkozik két vadnyugati kalapos férfival. Megkérdik tőle, ugyan, honnan jött? Aki rövid beszélgetésre számít a válasz hallatán - "Magyarországról" - csalódik: "Honnan? Magyarországról?" A két idegen fölugrik, és lapogatni kezdi a magyar újságíró vállát, "Óh, yeah, Bene, Ólbert, Fárkász" - kiabálják. Csoda volna? Hát persze, hogy az, ha egy dallasi bárban huszonnyolc évvel később két olyan cowboy ül, aki annak idején jelen volt a Goodison Park-i magyar-brazilon. Azon a mérkőzésen, ahol valóban csoda történt, és utóbb Farkas János és Albert Flórián játékát a People magazin egyaránt
10-es érdemjeggyel jutalmazta, míg Bene Ferencét "csak" 9,5-sel. Isteni csoda? Hát persze, hogy az.
A csodák azonban csak úgy nem jönnek. Kellenek hozzá a csodakutatók. Például egy magyar újságíró, aki 1994-ben egy dallasi szálloda bárjában beszélget két cowboyjal. Él ugyanis egy ilyen megszállott magyar újságíró, aki rászánta magát arra, hogy miután befejezte a labdarúgó Európa-bajnokságok történetét földolgozó könyvét, megírja a világbajnokságokét is 1930-tól napjainkig (Labdarúgó VB-könyv, Népszabadság Rt.). Kollégánkról, Hegyi Ivánról, a Népszabadság sportújságírójáról van szó, az élő labdarúgó mesekönyvről, aki kívülről fújja nemcsak az 1970-ben világbajnokságot nyert brazil labdarúgó válogatott összeállítását Felixtől Peléig (no szép, azt, ha kicsit összeszedem magam, még én is tudom), de még az 1950-ben vb-döntőt bukóét is.
Mert hát, igen: a brazilok. Téved ugyanis, aki a véletlen (persze, ha istenekről beszélünk, nincsenek is véletlenek) művének tulajdonítja, hogy az impozáns kiállítású könyv hátoldalán egy sárga mezben lévő fiatalember látható: nevezett Ronaldo, brazil labdarúgó. Egyike az isteneknek. Arcán mosoly, az ujját fölemeli. 2002-őt írunk. Megint egy világbajnokság, megint egy brazil győzelemmel. A képen a gólöröm, az aláírás egy jellegzetes mondat: "Ott zizzen". Hát igen, ott zizzen.
Mert vannak még isteni csodák. Akkor például, amikor a labda ott zizzen a hálóban. Aztán az is ott zizzen, amikor egy magyar újságírót a világ minden táján szeretettel és barátként fogad a szaksajtó. Amikor egy egykoron Peruban játszó világsztár - emlékszünk még Cubillasra, a peruiként is brazil színvonalú játékosra? - az egyik vb-n, már szakkommentátorként hátba ver egy magyar újságírót, amikor meglátja, és örömmel kiáltja: "Amigo!"
Voltak és vannak is még magyar csodák. Voltak, amikor a France Football, a világ egyik legtekintélyesebb szaklapja még a mi isteneinkről, Puskásról, Bozsikról, Albertről, Farkasról szólt, s amikor ugyanez a lap egy magyar újságírótól is kért véleményt arról, kik a világ aktuális istenei.
Lehet egyáltalán könyvet írni a világbajnokságok történetéről? Vissza lehet adni valamit azokból a pillanatokból, amik csak ott és csak akkor voltak átélhetők, megérthetők, megszerethetők? Igen, ha - gondoljunk csak vissza! - van valaki, aki kényére-kedvére játszadozik velünk. Terelget minket, tovább gurít, néhány csak rá jellemző fortéllyal driblizik, stratégiát épít ránk, és mi ezen a normális lélek számára egyébiránt olyannyira fölháborító eseménysorozaton még derülünk is. Hegyi Iván így vezet bennünket, mosolyogva.
