A szerző szójátékba burkolja véleményét, miszerint újabban a Bal játssza a Jobb és a Jobb a Bal szerepét. 4.) A szerző magabízón és vidoran kilép a politikai kampánypiacra és jobbnál jobb szlogenjeit - "Nincs jobb, mint a Bal", "A Bal a jobb!" stb. - fölkínálja a politikai célcsoportnak (csak a rend kedvéért: a szlogen copyrightja a szerzőnél van és nem eladó!). 5.) Végül: a szerző a "jobb" és a "bal" köznapi jelentésének (jó, jobbulás, jog, jogos, jósors versus: balszerencse, balkézről, balsors, balfék, balfácán, bal lábbal kel, balul üt ki stb.) kiforgatásával széles jókedvében szójátékot fabrikál, hogy ezen mutassa be (uti figura docet) a politikai reklámszlogen természetét. Maradjunk is talán az utóbbi olvasatnál és nézzük meg, mit ér a politikai szójáték, ha fanyar?

A politikai mező és a politikai közösség alapvető osztottságának jelölésére a jobboldal/baloldal elnevezés - mint ismeretes - Franciaországból terjedt el Európa-szerte a XIX. század folyamán. Eredetileg csupán az 1789 augusztusában Versailles-ban összeült alkotmányozó nemzetgyűlésben kialakult ülésrendet jelölte. A politikai Jobb és Bal fogalmában az a teljesen véletlenszerű körülmény szilárdult politikai jelentéssé, hogy az együtt szavazók két tömbje az elnöki pulpitustól jobbra, illetve balra foglalt helyet: jobb oldalon azok gyülekeztek, akik a rendi előjogok, a hierarchikus uralmi rend megőrzése mellett szavaztak, bal oldalon meg azok, akik ezek eltörlését követelték. Régiek és újak, modernek és reakciósok, liberálisok és konzervatívok, mérsékeltek és radikálisok - jobboldalként és baloldalként kerültek egymással szembe.

A politikai tér duális osztottságának sémáját, a bal-jobb megkülönböztetést már az 1980-as évektől kezdődően egyre többen vonták kétségbe balról is, jobbról is. A dualista sémát elutasítók egy része így próbált bekerülni a politikai szélről a centrumba, más részük pedig, amely a megoszló politikai középen terpeszkedett, így próbált szintén itt terpeszkedő ellenfele és legfőbb riválisa fölé kerekedni. A német zöldek egykori jelszava így hangzott: "sem balra, sem jobbra - előre!" A magyar radikális jobbéra pedig emlékszünk is még: "sem jobb, sem bal - magyar!" A "normális Magyarországot!" jelszóban is kimondatlanul ott rejtőzik ez a kétfelé elhatárolódó "sem-sem"-önmeghatározás: "ha ilyen a Bal és ilyen a Jobb, akkor mi inkább legyünk normálisak!"

A bal és jobb politikai kiüresedésének legszembeötlőbb tünete a szavakkal űzött médiajáték, a szójáték rémuralma. Szójáték nélkül nincs hatásos kereskedelmi és politikai szlogen, nem lehet a politikai árut piacra vinni. Megragadni egy bizarr szóképpel, váratlan képzettársítással, tréfásnak szánt otrombasággal a vásárlót, meghökkenteni, letaglózni, elbizonytalanítani a piaci riválist ez a politikaimarketing-felelősök munkája, s ez nem is kevés. A szójáték a politikai-kereskedelmi üzenet ostyája. Nem az a lényeg, hogy megértsék, értelmezzék, rágódjanak rajta, hanem hogy nyeljék le.

Így tér vissza píáros jókedvében a politikai jobboldal is a "jobb" szó köznapi jelentésében rögzült mitikus jelentéstartalomhoz, hogy metaforizálja azt. A Jobbnak a "jó", "igaz", "helyes", "jogos" letéteményeseként való megjelenése, s ezzel a politikai tér horizontális osztottságának hierarchikus átalakítása, a Jobbnak e hierarchia csúcsára helyezése teljes összhangban áll a politikai jobboldaliság mindenkori állandójával, amely pontosan a hierarchikus rend és autoritás védelme és igazolása. Ugyanakkor a jobboldal konkrét politikai arculata és programja a lehető legváltozatosabb képet mutatja. Oroszországban például a neoliberálisok pártja nevezi magát Jobbiknak (Szojuz Pravih Szil, amely megközelítőleg így fordítható: A Jobbak Szövetsége) és ez a párt játszott el először az eltérő jelentésű szavak alaki hasonlóságával ("Nase gyelo - pravoje", azaz: "A mi ügyünk - jogos/jobbos/igaz ügy"). A magyar Jobbik ezzel szemben kifejezetten az antiliberális jobboldal radikális ifjúsági tömörülése és a szójátékos névalkotás arra utal, hogy a Jobbnál is Jobb, mert (és egyszersmind) a Jobbhoz képest is jobbra áll. A két Jobb közül - mondatni - ő a jobbik Jobb.

Ezek a szójátékos önelnevezések, amelyekben a politikai harcot politikai ideológiák bombái helyett szójátékok petárdáival vívják a médiapiacon, önmagukban is a modern ideológiák kimerüléséről, a politika válságáról, a parlamenti Jobb és Bal - programok, világnézetek, értékrendek - kiüresedéséről, összemosódásáról, elkatyvaszosodásáról tanúskodnak. Ennek ellenére állítom, hogy a politikai jobb-bal ellentétpár mégsem veszítette el minden értelmét, ha más nem, formális jelentésük még ma is élesen megkülönböztethető. Ezek szerint a fennálló világrendet jónak, állandónak, véglegesnek, normálisnak (normának), változtathatatlannak és nem is megváltoztatandónak tekintő, elfogadó, igenlő alapállás felel meg a jobboldal formális tartalmának; ezzel szemben a mindenkori fennállót megváltoztathatónak és megváltoztatandónak, nem jónak, sőt kifejezetten rossznak, tűrhetetlennek, nem normálisnak ("abnormálisnak") tekintő, elutasító vagy tagadó alapállás pedig a baloldal formális tartalmának.

Már csak az a kérdés, melyik párt vagy mozgalom mit tekint fennállónak és mit ért a fennálló megváltoztatásán, avagy a megváltoztatott (értsd: lerombolt-tönkretett) régi fennálló helyreállításán? Maradjunk a baloldalnál. Közel tizenöt évvel ezelőtt Steven Lukes egy vitaírásában így fogalmazta meg a thatcheri neoliberális piaci individualizmus sikeres érája és a kelet-európai államszocializmusok összeomlását követően új identitást kereső, letaglózott baloldal számára, mi az, ami megmaradt a "szocializmusból": egy erősen egalitárius, liberális (!) és individualizmusellenes politikai etika, amely intézményi újítások és programok alapja kell legyen. "Nagy-Britanniában - írta 1992-ben Steven Lukes - egy sor fontos kérdésről kell döntenünk: a piac behatolásáról a közjavak területére, mely a szegényeket arra kényszeríti, hogy fizessenek az egészségügyi szolgáltatásokért, az oktatás rendszerén belül pedig kiélezi a társadalmi különbségeket, az állami lakásszektor, az ingyenes jogsegély és a közkönyvtárak visszaszorulásáról; a legalsó rétegek - a hajléktalanok, a kisemmizettek, az alulképzettek, a rosszul fizetettek és a munka nélküliek - helyzetének kilátástalanságáról, vagy arról, hogy mi az igazságosabb: ha az állam eladósodva a jelenlegi fogyasztást finanszírozza, vagy ha közületi beruházásokat hajt végre a jövő érdekében. Ha szembenézünk e problémákkal, két dolog világossá válik: az egyik, hogy a bal-jobb alapon felrajzolt térkép a mai politikában sem vesztett értelméből, a másik, hogy a bal a jobb."

Hasonló kérdések előtt áll a Bal - tizennégy évvel később - Magyarországon is, melyeket csak tovább élez a korán jött, bár elkerülhetetlen uniós tagság. Ha a baloldal nemcsak egy választási kampány időszakára és nemcsak néhány szójáték kereskedelmi hatóerejéig nyeri vissza eszméletét és cselekvőképességét, formálja újjá identitását, akkor valóban jobb lehet a Jobbnál, de már nem a "kisebbik rossz" kevéssé épületes szerepkörében (ne feledjük, hogy a Baloldal eddig már kétszer is a "melyik a kisebbik rossz?" versenyében győzött a választásokon, ami édeskevés a sikeres kormányzáshoz és a hosszú távú politikai fennmaradáshoz), hanem a "nagyobbik jó" hosszú távú megtestesítőjeként. Eközben persze nem vindikálhatja magának a Jó letéteményesének szerepkörét. A Jobbal szemben sem. Helyesebb, ha ezt a szerepet meghagyja a Jobbnak, amelyről készséggel elismeri, hogy javíthatatlanul jó. De a Baloldalon többé soha nem hangozhat fel a régi politikai "teodicea", az államideológusok istenérve, miszerint "még a legrosszabb Bal is jobb, mint a legjobb Jobb!", ami bármely baloldali eredetű vagy magát baloldalinak deklaráló szörnypárt uralmának igazolásává válhat. A Bal csak akkor lesz jobb a Jobbnál, ha annak tudatában változtat a világon, hogy nincs eleve jóra ítélve és tudja, hogy volt és van olyan Bal, amellyel szemben a Jobb is jobb lehet.