Nem csak ebben a Waldorf iskolában kérik arra a szülőket, hogy ne engedjék a gyerekeket tévézni. Még jobb, ha nincs is otthon készülék. Ami a többieket illeti: a magyarok töltik Európában a legtöbb időt a képernyő előtt.

Ha lenne, aki reggelente kezet ráz velük, és tudna e jelekből olvasni, olyan világgal találkozna, amely az érintkezés legfontosabb pontjain az idegességet és a tanácstalanságot közvetíti. Persze nem a tévéről van szó, ahogy általában sem a hírhozókról. Inkább a hírekről és a nyirkos tenyerekről. Ha nagy a zaj, a süketek csak látszólag vannak kiváltságos helyzetben...

Felnőttek számára csak kivételes esetben lehet megoldás a Waldorf-féle hárítás. Például: Sólyom László az Alkotmánybíróság élén töltött két ciklus alatt saját elmondása szerint nem olvasott napi sajtót, nem nézett tévét, valamiként mégis tájékozottnak tűnt. Úgy tudom, köztársasági elnökként sem változtatott sokat ezen a szokásán. Csakhogy nehéz felőle elindulni. Zenét is zene nélkül hallgat szívesen, úgy, hogy csak a kottát olvassa. A többségnek azonban kell a hangnak nevezett levegőrezgés, szüksége volna a valóságos információkra. Különben nem preklasszikusokra akad, hanem valótlanságshow-ra.

A tudás esélyeit és természetét illetően engedjünk meg magunknak egy gondolatkísérletet: tegyük fel, hogy amikor a londoni Economist úgy találja, hogy mi jutottunk a rendszerváltó országok között a legmesszebbre a szegénység megfékezésében, akkor hátha mégsem ők a teljesen hülyék. Hogy észrevétlenül ugyan, de esetleg jutottunk valamire. Megeshet még az is velünk, hogy már-már a bigámia vádját veszi magára, aki politizáló ember létére nem imádja ugyan a mostani két nagy egyikét sem, mégis mindkettőben lát valamit. Nem lehet, hogy így ketten, egymást üldözve véletlenül jó irányba sodródnak? Hogy addig támasztanak egymás ellen, amíg együtt váltanak ki európai csodálkozást, saját felfogásban értelmezve az uniós szabályokat? Megeshet, hogy éppen így európaizálódik valamiként a létünk. Már megint, mint az előző világunkban. Akkor egy zárt világban a korlátozott szabadság laboratóriuma volt az itteni. Most még nem tudjuk, miként is lehetnénk mások. A végén még a két egymás ellen fenekedő félben és kísérő csapataikban együttesen ismerhetünk politikai önmagunkra? Hiszen innen vagy onnan, de csak az elmúlt napokban is együtt mentek az áramár ellen, közösen fogadnak el szociális törvénymódosítást, nyugdíjkorrekciót. A végén majd végképp nem fogjuk tudni, miről szólt ez az egész másfél évtizedes vagy-vagy világ, ahol senki nem lehetett önmaga, mert vagy a kommunista múlttal, vagy a fasiszta "félek, el nem múlttal" kellett kontrasztot mutatnia.

Vagy nyugodjunk meg, fogadjuk el, hogy esetünkben a béke is a háború folytatása más eszközökkel?

Egyébként is vegyünk vissza: Ferge Zsuzsa szerint az Economistnak nincs fogalma rólunk, ha pedig igen, akkor a magyar Központi Statisztikai Hivatal háztartási adataiból indulnak ki, amelyek azonban nem alkalmasak semmire, és akkor innen visszagombolyíthatnánk az előző bekezdés teljes fonalvezetését. Megnyugtatásként: az Economist forrásaként szolgáló világbanki jelentés szerint a szegénység mérséklődése Magyarországon a régió országainak többségéhez hasonlóan szinte kizárólag a gazdasági növekedésnek köszönhető, miközben az egyenlőtlenség nem csökkent számottevően. Ez nemigen jött át az Economist-szöveg hazai interpretációin. És akkor sejthetjük: az áramtámadás ötletét csak elcsente a Fidesz az erre már felsorakozott kormánycsapatoktól, és egyébként sincs miért aggódni: sohasem juthatunk teljes információhoz, csak két félhez. No, de akkor mi is van a szegénységgel? Szerelem, szerelem, már megint izzad a tenyerem, énekelte annak idején Baksa-Soós János, mindegy is, hogy ki volt ő - Valaki. A lényeg, hogy íme, itt vannak az intézményi garanciái annak, hogy ne tudjunk semmit, miközben beszélni kell mindenről. Jó okunk van rá, hogy legalább a kézfogásunk elbizonytalanodjék.

Nemzeti alaptételünk például, hogy betegebbek vagyunk, mint a velünk összehasonlítható nemzetek. Csak hát elfeledkezünk a finanszírozási egységről, a szép nevű hbcs-ről (homogén betegségcsoport). Ki, milyen betegségben szenved, annyi hbcs-pontot kap érte a kórház, amely annál több pénzt kap, minél súlyosabb betegséget jelent. Ezért aztán mi, ha befekszünk, tetszik, nem tetszik, papíron gyakran rettentően (hbcs)-betegek leszünk. Nálunk is rosszabb állapotban vannak az orvosaink, akik pedig rühellik ezt az egészet, mint kényszervállalkozó a költségelést, de csinálják. A statisztikusok így csak azt tudhatják meg, hogy milyen betegségeket jelentettek rólunk, de azt nem, hogy valójában mi bajunk volt. Ebben a helyzetben, ha a szülőszobában nem is, de papíron szinte minden nő komplikációkkal szül. És nemcsak betegek vagyunk, túlságosan halandók is. Évekkel kevesebbet élünk, mint az indokolt volna. Ez az első tétel. Ettől független a második: a cigányság nagyságrendekkel rövidebb életre számíthat, mint a lakosság többi része. Olyan számításról viszont nem tudok, amely a legalább ötszázezres cigányság nélkül számolná ki a várható átlagos élettartamot. Ez persze bizonyos mértékig illetlen volna, másfelől viszont használhatóbbá tenné az egyik leggyakrabban használt adatot.

Tudjuk-e továbbá, hogy hány ember veszi igénybe biztosítás nélkül a tébét? Nem tudjuk. Úgy vagyunk a legfontosabb állításainkkal, mint önmagunkkal. Beszélünk magunkról, de valójában fogalmunk nincs róla, mi folyik benn. A szervezetben. Ha tudjuk is, hogy mi, azt végképp nem, hogy miért. Így aztán mindent lehet - kívül is, belül is. A Fidesz összes vezetője például, ha mikrofont lát, odavágja, hogy megszüntették a szocialisták a gyermeknevelési támogatást, és nincs az a válaszológép, amely győzné, hogy nem így van, ellenkezőleg, éppen hogy beépítették a családi pótlékba, és megkímélték az embereket a kérelmezés, az alázatos folyamodás kínos jeleneteitől. Pedig ezt még tudni is lehetne, de már azt, hogy mennyi volt a GDP vagy hányan vagyunk az országban, a statisztikai hivatal gyakran javított kiadásban adja közzé évekkel a vitatott időpont után. Mindegy is?

Birka. E kevéssé hízelgő elnevezést azért kapta egy uniós felmérésben a fogyasztók meghatározott csoportja, mert náluk hiányzik a kritikus gondolkodás. Például a mi nyájunkban a döntő többség (79 százalék) elfogad annyi és akkora betűkkel közölt információt, amennyit az élelmiszerek csomagolásán lehet olvasni. Az uniós átlag 50 százalék. Nincs meg bennük a betűszkepszis, elfogadják és használják az információkat. Mi pedig csak úszunk a fogyasztás tengerében, s mint valami algaevő óriáshal, nyelünk mindent, amit hoz a víz? Ez is valami, persze. De mi van közben a szegénységünkkel? Magyarországon a bolti forgalom az unióban szokásosnál ötször-hatszor gyorsabban nő. Kicsit nem figyelünk oda, és rendben is mehetnének dolgok? Vagy éppen fordítva: a lakosság úgy viselkedik, mint a költségvetés, azzal a különbséggel, hogy uniós országot még senki nem látott kalapács alatt, ezzel szemben az adósoknál itt a fejlett kelet-nyugaton is megjelenhet a végrehajtó. Közben persze utáljuk a politikát. Biztos meggyőződésünk, hogy ami jut, az tőle függetlenül, netán ellenére történik. Szinte a politikától csikarjuk el. Ezzel vége: kit érdekel a közbeszéd? Magánügy. Fogyasztásunkat eközben a következő hirdetés alapján lehet elképzelni: "Eleged van abból, hogy egy teniszütőt markolva pózolsz a tükör előtt? Még mindig az elfelejtett akkordot keresed? A cégnek köszönhetően most minden leendő rocksztár segítséget kap, mert olyan gitár prototípusát alkottuk meg, amely korábban elképzelhetetlen módon változtatja meg a zenéről alkotott eddigi elképzeléseket, és pofonegyszerűvé teszi a zenélést. Ez pedig az internetre kötött szupergitár! Ez elsőként teszi lehetővé, hogy az internetről letöltsd és lejátszd kedvenc dalaidat anélkül, hogy a húrokhoz hozzáérnél!" Zenélj, és ne tudj semmiről - arról sem, hogy zenélsz. Ez történne a javak és az információk piacán egyaránt? Csepeli György államtitkár nemrég egy Nemzeti Szociálpolitikai Adattárról beszélt, ahol naprakész adatok állnak rendelkezésre a társadalom különböző rétegeiről. Az "értékhiányos életek" felzárkóztatását digitális művelődési házak, az infokommunikációs eszközök széles körű hozzáférhetővé tétele, új képzési rendszer is segíthetné. Ez is letölthető lenne?

Fogadjuk el, hogy múlóban a szegénység, fogyasztunk, ahogy a kiegyezés után is csak reméltünk, s más bajunk sincs, mint hogy a gazdagok nem eléggé azok, szóval a tőke világpiacán tényleg szegények vagyunk. Ezzel együtt sem biztos, hogy sokat keményedhet a kézfogásunk. A végeredmény ugyanis gyakran semmit nem mond el az odáig vezető útról. Mert tegyük fel, hogy születik végre valami, például egy cápa. Ismerünk olyan cápát, amely egész életében csak egyszer termékenyül meg, de valamiként egymást követően fejlődnek ki a magzatok, s így a tengeri ragadozó hosszú kihagyásokkal, de egész életében szül. Iszonyú utakat kell megtennie, így alig találkozik életében hímmel, azért választotta a természet számára ezt a szelíd, életen át tartó termékeny állapotot. Egy másik cápafajta viszont együtt tartja a magzatokat a méhében, amelyek közül csak egy születik meg. Az, amelyik megette a többit. Ez is cápakölyök, az is. Bizonyára életrevaló. A többi nem számít? Jobb, ha nem is tudjuk?