Egyelőre kevés a látnivaló a csatatéren: a táj ködös, a szemben álló hadak még nem sorakoztak fel. Egyelőre tulajdonképpen az sem világos: ki küzd majd ki ellen. Legfeljebb annyi bizonyos, hogy Gyurcsány Ferenc pár héttel a kudarcos népszavazás után a határon túliak csalódottságával szembesülve, szemmel láthatóan zavart és lelkifurdalásos állapotban ígéretet tett arra, hogy rendezi a határon túli magyarság közjogi státusát. Úgy látszik, a kormányfő szerint elérkezett az ígéret beváltásának ideje.

Hogy miért éppen most, az gyanakvásokra és gyanúsítgatásokra ad okot. A dolognak ugyanis kétségkívül van egy szépséghibája - az időzítés. Joggal gondolhatja úgy az ellenzék, hogy az indítvány a balul sikerült referendum évfordulójához van időzítve. Vagy, ami ennél is roszszabb: a kampánykezdethez. Illetve mindkettőhöz. Arról már nem is beszélve: nem elegáns, sőt illetlen is, hogy a mandátuma utolsó hónapjait morzsolgató Országgyűlés az alkotmány szövegét kezdje el babrálni. Ezért is érthető, hogy a parlamenti patkó túloldalán ott is ármányt szimatolnak majd, ahol ettől talán nem kellene tartaniuk.

Ha mindettől el lehetne tekinteni, az indítvány elvben akár megfontolásra érdemes lehetne a Fidesz számára, már ha - mint állítja - tényleg komolyan népben-nemzetben gondolkodik. És nemcsak azért, mert a kormányzati oldal a jelek szerint nem egységes az elképzelést illetően; még az sem zárható ki, hogy egy (nem túl valószínűnek látszó) országgyűlési szavazáson MSZP-Fidesz-MDF tömbbel lehetne garantálni a kétharmados többséget. Képzelhető, hogy megacélozná ez a koalíciós bizalmat a választások küszöbén.

Ezzel együtt is realistábbnak látszik e pillanatban az a megközelítés, hogy Gyurcsány javaslata el fog akadni a parlamenti útvesztőben. Tegyük azért hozzá: kár lesz érte, bármennyi sebből vérezzék is az alapötlet. Hiszen az indítványt nem lehet mindenestül a nemzeti szimbolika világába utalni. Tény ugyanis, hogy egy olyannyira széttagolt nemzet esetében, mint amilyen a miénk, kellene végre egy használható nemzetdefiníciót találni. Az alkotmány politikai nemzetként definiál - és erről bebizonyosodott már, hogy nem pontos, mivel kimarad a határon túli nemzetrész, sőt a hazai nemzeti kisebbségek is csupán asszimilált formában férnek bele. Nyilván a kulturális nemzet irányában kínálkozhat kitörési lehetőség - ennek módjai, feltételei azonban kiérleletlennek tetszenek még napjainkban. Talány az is, mennyire kész a hazai közvélemény az esetleges változások, még inkább az ezekkel együtt járó konzekvenciák elfogadására. Olyan nagyléptékű vállalkozásról lenne szó, amibe nemzeti konszenzus nélkül nem is szabadna belevágni. Ilyen értelemben Gyurcsány indítványa feltétlenül úttörő jellegű és megérdemli az ilyennek kijáró elismerést. Már csak azért is, mert a mai gyakorlat valójában már ítéletet mondott az alkotmány vonatkozó cikkelyéről, amely csak azt rögzíti, hogy az anyaország felelősséget érez a határon túli magyarság iránt. Ez a viszony azonban mára jóval szervesebb, összetettebb, gazdagabb ennél. Vagyis a gyakorlat napjainkban jóval túlmutat az alkotmányon.

Mindezekért valójában a határon túliaknak kellene leginkább tapsolniuk most Gyurcsány ötletéhez, és ösztökélni a magyar politikai osztályt egy korszerű és jól használható alkotmányos nemzetdefiníció türelmes, konszenzusos kimunkálására. De taps sehol - inkább langyos csend tapasztalható mindenfelé, bármerre fülelünk is innen, az anyaországból. Persze ez a csend a maga módján beszédes. Jelzi egyrészt, hogy a kisebbségi vezetők túlnyomó többsége még mindig képtelen feldolgozni a tavalyi referendum tanulságait és nem hagyott fel a délibábos tervezgetéssel (nem függetlenül egyébként Orbán Viktor kampányterveitől). Az említettek most is kettős állampolgárságot, MÁÉRT-ot, a mostaninál több pénzt akarnak - lehetőleg azonnal. És tétjeiket nyilvánvalóan Orbánra teszik - tőle remélik, hogy mindezt meg is kapják majd a választások után. De mi lesz, ha tévednek?