- Végre ott volt a francia fővárosban egy aranylabdás díjátadáson! - kezdtem a beszélgetést a korábbi nagy cselművészszel.

- Annak idején valóban nem Párizsban, hanem a magyar- szovjet Eb-negyeddöntő alkalmával, a városligeti Gundel étteremben vettem át az Aranylabdát - mondta a 75-szörös válogatott, extraklasszis futballista. - Azon az 1968 májusában rendezett 2-0-ás meccsen sérülés miatt nem játszhattam, de a banketten kétségkívül az enyém volt a pálya...

- Nyilván most sem unatkozott!

- Jó ég, micsoda mezőnyben álltam a színpadon... S kiváltképp jólesett újra találkozni azokkal, akikkel hajdanán is jó barátságban voltam. Többek között Franz Beckenbauerral, akivel 1968 őszén Rio de Janeiróban együtt játszottam a világválogatottban; aztán Johan Cruyff-fal, aki 1966-ban ellenünk debütált a holland válogatottban; vagy Bobby Charltonnal, akivel csak addig voltunk ellenfelek, ameddig le nem fújták a magyar-angol vagy a Ferencváros-Manchester United mérkőzéseket.

- Ön kit választana az aranylabdások aranylabdásának?

- Megválaszolhatatlan kérdés. Ám a hétfő esti gálán - Ronaldinho és a franciák után - Di Stefanót ünnepelték a legnagyobb ovációval. Don Alfredo pedig a botjával diktálta a taps ütemét...

- És azok közül, akik soha nem kaptak Aranylabdát, kinek ítélne oda külön díjat?

- Paolo Maldininak. De nem azért, mert még játszottam az édesapja, Cesare ellen, hanem a szédületes pályafutása miatt.

- Ebben a tekintetben a Párizsba meghívottak köréből senkinek sincs oka a panaszra!

- Már csak azért sem, mert mindannyiunkat örömmel töltött el, hogy nem feledkeztek el rólunk.

- A csoportképet eltette?

- Hajdanán azt mondtam: ronthat rám megannyi védő, az Aranylabdát egyikük sem tudja elvenni tőlem. Most hozzáteszem: a fotót sem veszítem el.

Desszert a Gundelban: Aranylabda Max Urbinitõl, a France Football fõszerkesztõjétõl