Próbáljuk reálisan megközelíteni a kérdést. 1990 után ránk zuhant a szabad kereskedelem. Betelepültek a nemzetközi kereskedőláncok, és egyre-másra nyitották a csodálatos üzleteiket. Eleinte még örültünk, mert látványosan emelkedett az össznépi bevásárlás színvonala, csodálatos körülmények között, csodálatos áruválasztékkal találkoztunk és nem utolsósorban csodálatosan alacsony árakat fizettünk. Az infláció ennek eredményeként is csökkent. Hurrá!

Közben kialakult az a gazdasági helyzet, hogy akinek volt pénze, az mindent megvehetett. Ezt is szokni kellett. Csak sajnos egyre több embernek lett kevés a havi bevétele és kezdték keresni az olcsó tejet, meg kenyeret. A nagy üzletközpontokban megtalálták, örültek, és természetesen megvették az összes többi árut is, ami kellett, mert szerencsére azért kevesen élnek kenyéren és tejen. A vásárlási szokások közben átalakultak, nagyobb városainkban és a fővárosban rengeteg üzlet csukott be gazdaságtalanság miatt. Ez még rendben is van, aki nem állja a versenyt, az húzza le a rolót. De kérdezem: azonos feltételekkel küzdöttek és küzdenek ezek a vállalkozások? Egy 10-15 éves tőkefelhalmozással rendelkező hazai kereskedő, különösen ha pontról-pontra betartotta az adózási szabályokat, képes versenyezni egy nemzetközi áruházlánccal? Kétlem.

Európa számos nyugati országában erre már rájöttek. Igaz ott nem tizenöt éves múlttal rendelkeznek a döntéshozók, ott a kiskereskedők is más szabályok szerint adóznak, mint nálunk és a tőkefelhalmozás ideje is némelyiknél több mint 15 év. Kérem, ott ténylegesen védik a törvények a kiskereskedőket. Van, ahol meghatározzák, hogy bizonyos területen mennyi hiper- és szupermarket épülhet és mennyi felett nem adnak működési engedélyt. Máshol felsorolják, hogy milyen esetekben adhatja a kereskedő (a kiskereskedő is!) beszerzési ár alatt a termékeket: végkiárusítás, profilváltás, szezonvégi kiárusítás, üzletnyitás, minőségi határidő közeli lejárata, értékmúlás. Más esetben, tehát általában tilos a beszerzési ár alatti értékesítés. Nem véletlenül.

Az üzletnyitás korlátozásával, a beszerzési ár alatti értékesítés általános tilalmával természetesen korlátozzák a szabad versenyt. De: hol van ma szabad verseny a világon? Azt hiszem szükségtelen bizonyítani, hogy a verseny bizonyos keretek között szabad. Nálunk még keressük a kereteket, és közben bezár a hazai kiskereskedők 50-60 százaléka, ebből következően a nagykereskedők fele. A dolgozókat elbocsátják. Kérem, hogy sétáljanak végig, mondjuk Budapesten a Nyugati tértől a Blaha Lujza térig és számolják meg, mennyi üzlet rolója van tartósan zárva. Nem kevés. Miért? Mert átalakultak a vásárlási szokások. Sokan vásárolunk a nagy üzletközpontokban. De nem elegen. Ezért egy-egy cikk árát igen alacsonyan kell megállapítani, hogy a vevő felkapja a fejét. Istenem, ez ennyire olcsó? Gyerünk, ott veszünk meg mindent. Közben nem gondolunk arra, hogy annak a néhány cikknek az árvesztesége többszörösen bejön a többi terméken. Jellemzően csak egy-két alapvető cikk árát viszik le, mint például a zsemle, vagy az iskolai füzet. Azt is csak iskolaszezonban, augusztusban-szeptemberben. Kérdezzük meg a papír-írószer kiskereskedőket: volt egyáltalán iskolaszezon az utóbbi években? Kórusban fogják válaszolni, hogy nem. Persze csak az, aki még nyitva van.

Az Országgyűlés most foglalkozik a kereskedelemről szóló törvényjavaslattal. Az eredeti előterjesztést többször átírták, általában húztak belőle. Még az újságok is megírták, hogy átalakul a kereskedelmi törvényjavaslat. Változik. Valahogy az egész mostani előterjesztésből nem világlik ki, hogy tulajdonképpen mit is akarunk. A javaslat szerint a százmilliárd forintnál nagyobb forgalmat elérő kiskereskedelmi cégek (a nemzetközi áruházláncok képviselői kiskereskedő cégek?) jelentős piaci erővel bírnak. Nem mindegy, hogy az a cég aranyat árul, vagy hurkapálcikát. Az értékhatár valószínűleg a nagy kereskedőláncoknak szól, amelyek helyzetükkel nem élhetnek vissza. Tehát készítsenek etikai kódexet, amelyben saját maguk határozzák meg, hogy milyen önkéntes szabályokat fognak betartani a jövőben. Ez olyan, mint amikor édesapám megkért, hogy magam határozzam meg a vétségem miatti büntetésemet. Természetesen nagyon szigorú és kemény voltam önmagammal szemben. A másik kényszer szülte gondolat, hogy háromezer négyzetméter feletti üzletek nyitása előtt ki kell kérni a Regionális Fejlesztési Tanácsok véleményét. Kedves elképzelés, de ez nem zárja ki, hogy a jövőben - ahol a tanács esetleg nemet mond és emiatt nem kapnak működési engedélyt - csak 2990 négyzetméteres új üzleteket nyitnak. Esetleg kettőt egymás mellett.

Aki okos az menekíti a tőkét a kereskedelemből. Bezárt a Keravill, eladták az Ofotértet, az Ápiszról ne beszéljünk. Ez a helyzet ezzel a törvényjavaslattal - amennyiben törvényi szintre emelik - semmit nem fog változni. Minden kilométerkőnél üzletközpontok lesznek, lehet, hogy csak 2990 négyzetméter alapterületűek. Egymástól fogják különféle szabad praktikákkal elcsábítani a szédelgő vásárlót, akinek már fogalma sincs arról, hogy mi mennyit ér, és öt forint árnyereségért esetleg elautózik Budapestről Zalaegerszegre. Megérdemli. És megérdemeljük valamennyien.

A szerző a Horváth Papír Kft. igazgatója