"Ültem a homokban, mereven a víz felé bámultam, és rohadtul szenvedtem. Egyfolytában a Báróúrra és kettőnkre gondoltam. A darabok sehogysem illettek össze, és akárhogy próbáltam a mozaikokat összerakni, egyre jobban fájt. A legdrámaibb mégis az volt, ahogy kettőjüket elképzeltem. Az új nőt és a Báróurat.

Láttam, ahogy egy reggelen az a nő ott ébred az én oldalamon. Ugyanabban az ágyban. A zöldmintás ágyneműben, vagy a vörösesben, vagy a sárgásban. Ébredeznek, összebújnak. Ahogy mi is. Felidézik az előző estét, esetleg az aznapi teendőkről beszélnek. Ahogy mi is. Kimennek a fürdőszobába, zuhanyoznak, szeretkeznek egy gyorsat a tükör előtt, felöltöznek. Viccelődnek még, vagy éppen sietnek. Ahogy mi is. Aztán lemennek a konyhába, és reggeliznek. Isszák a reggeli teát, kekszet áztatnak bele, ahogy mi is. Mielőtt elindulnak, az a nő még megnézi magát az előszobai tükörben, ahogy én is. Aztán kimennek a garázsba, és beülnek az autóba. A Báróúr a műszerfal gombjait és a távirányítót nyomogatja. Nyílnak az automata kapuk. Az ülésfűtés már melegíti annak a nőnek a seggét, ahogy az enyémet is. A kutya távolról figyeli az autót, ahogy minket is. És elindulnak. Minden ugyanúgy történik, ahogy annak idején. Csak nem én ülök ott. Hanem az a nő.

Hogy van ez? Hogy lehet ugyanazt csinálni egyik napról a másikra valaki mással? Mindegy, hogy ki van ott? A nő is csak egy kellék a kényelmes tárgyak között? Utáltam azt a nőt. És a Báróurat is. Hogy ezt meg tudja tenni. Már tudtam: ez tényleg nem szerelem. Mégsem tudtam választ találni rá, hogy miért szeretem még mindig. Kifogyhatatlan lángolással, hittel, örök rajongással. Ezért? Ahogyan lecserélt valaki másra? Nem lett volna szabad, de mégiscsak ezt éreztem. Halálosan megsemmisítő, orbitális szerelmet. Mindent elsöprő, igaz, őszinte szerelmet. Akkor, ott a parton ülve újra belehaltam. Valamit mégis tennem kellett, mert tudtam, hogy nem halhatok bele. Élnem kell.

Megállapítottam, hogy minden férfi állat. Gyűlöltem mindet. Szent fogadalmat tettem, hogy bosszút állok mindegyiken. Véres háborúban torlom meg az összes rajtam esett sérelmet, soha egyet sem fogok szeretni, és ezután csak eszköznek használom őket ugyanúgy, mint bármely más élvezeti cikket. Megkínzom őket hitegető szerelemmel, aztán eldobom őket, mint egy koszos rongyot. Mindet! Ez lesz az én vigaszom. Röhögök majd a markomban, magamban pedig azt gondolom, hogy nesztek, ezt mindannyian a Báróúr miatt kapjátok! Nála tegyetek panaszt. Ez a jutalmatok, szemét férfiak!

A parti döglés jó tanácsadónak bizonyult. Új filozófiát kínált a megoldásra. A kiismerhetetlen és kíméletlen nő jelmezét dobta rám. Akinek az élet egy szórakoztató ajándék, és ebből nem enged. Nem adja oda a kincseit senkinek. Még olyannak sem, aki megváltást ígér. Mert olyan nem létezik. Eldöntöttem, hogy mostantól vége az érzelmes, földöntúli pillanatoknak, csak a test, és annak szükségletei léteznek. Szeretőket tartok majd, akiket sűrűn cserélek, és semmi más nem érdekel majd, csak az, hogy nekem jó legyen. Ahogy a saját lelkem nem tart igényt a mélységes mély szerelemre, a másé se tartson. Ragadozó nőstény leszek."

Tovább az India gyógyszálló blogba