Előadás után hátramentünk ismerősömhöz, aki segített összekaparni a pénzt, és felajánlotta, hogy elvisz a Keletihez. Útközben elmondta, hogy amikor este hétkor a színházban felmegy a függöny, a parkolási társaság emberei körbejárják a környező utcákat és szorgos hangya módjára jó esetben csak "felcédulázzák", rossz esetben meg lebilincselik az autókat. Ismét felhívtam a parkolási társaságot, hogy mégis hogy találom meg őket. Honnan tudjam, hogy kell idejönni a Paulay Ede utcából? Jöjjön 79-es trolival, én is azzal járok! - hangzott a válasz. Autóval mennék - feleltem. Ekkor egy pillanatnyi csend támadt, az illető nem tudta elképzelni, hogy miként mehetek autóval, amikor rajta van a bilincs.

A sorban - mert sor is volt ám - egy pár állt mögöttem. A Paulay Ede utca hallatára felcsillant a szemük: Színházban volt? - kérdezték. Mondom, ott. Drága színházjegy volt... Mondom, az. Kifizettem a büntetést, visszamentünk a színházhoz, és hálálkodások közepette, porig alázva kikászálódtam ismerősöm autójából. "Holnap hozom" - szabadkoztam.

A sarkon egy másik "kollégának" az autója épp kiszabadult a fogságból. Kértem a "bilincslevevőket", hogy engedjék el az én autómat is. Egyikük közölte velem, hogy információi szerint autóm máshol áll. Most nálam következett egy pillanatnyi csönd. Hogy állhat máshol, amikor ott állunk mellette? Ránézett a kerékre, aztán rám, elslattyogott a kulcsért, levette a bilincset, és utamra engedett. Ideje volt elnyúlni az autóban, nem bekapcsolni a rádiót, és lassan, csendben, emelkedett hangulatban, kicsit keserűen hazagurulni.