Ahol Csíkné még csak Csutka volt
Amikor nemrégen elkészült a Hajrá Halas! című könyv, a bemutatójára csaknem kétszázan gyűltek össze a kiskunhalasi Csipke-ház nagytermében. Valaha ismert sportolók családostól mentek a könyvpremierre - a könyvben ugyanis benne volt a fiatalságuk; sokuknak életük legnagyobb teljesítményei kötődtek a sporthoz. Várnai László, Kiskunhalas polgármestere maga is meglepődött, amikor a könyvet lapozgatta. Jé, hát így nézett ki a Mester Sanyi (a polgármesteri hivatal humánpolitikai osztályvezetője) fiatalon? És igaz, hogy valaha bokszolt, nem is rosszul? A polgármester sok ismerőst talált a könyvben. És ott volt Braun Zsófia is, aki a kertvárosi általános iskolában négytusából iskolacsúcsot állított fel a hatvanas években - ő lett évekkel később Várnai felesége.
Úgy kezdődött az egész, hogy 2002-ben volt száz éve az első halasi futballklub megalakulásának, amit a helyi focirajongók valamilyen brosúra kiadásával akartak megünnepelni. Ám az anyag egyre bővült. Hiszen fociból is mennyi minden történt száz év alatt! Halason játszott például Bundzsák Dezső, a későbbi válogatott. De nem csak foci volt itt, hanem számos más sportág is. A legsikeresebb a lovassport, az ökölvívás és a kézilabda. 1964-ben érettségizett Kiskunhalason egy lány, akit Csutkának becéztek - ő lett Csíkné, aki több mint kétszázszor szerepelt a válogatottban.
A polgármester még emlékszik rá, hogy a Medosz-pályán, amelynek a helyén 1972 óta lakótelep van, négyezer ember biztatta az NB II-ben a helyi csapatot a Budafok vagy a BKV Előre ellen. Egy kisvárosban legalább arcról mindenki ismer mindenkit. Jön valaki szembe az utcán, a neve már nem ugrik be, de az igen, hogy ez az ember mekkora gólt rúgott negyven méterről egy napfényes vasárnap délután. Az emlék olykor erősebb, mint a mai valóság; elszállt az idő. Oláh Zoltán ma rokkantnyugdíjas, súlyos betegség után lábadozik - de akik látták, azoknak ő Oláh Zoli, a ballábas gólgyáros, aki annak idején a város kedvence volt.
A százéves időszak kezdetén is volt sport, ma is van - a fénykor azonban az ötvenes évek elejétől a hatvanas évek végéig tartott. Valószínűleg azért, mert nem volt más. Nem volt tévé, diszkó, számítógép - az embereknek a sport jelentette a sikert, az örömet, az azonosulást. Az akkori rendszer egyszerre támogatta és kihasználta ezt: a háború után az első nagy korszaka a halasi focinak a Lokomotív helyi vasutascsapat nevéhez fűződik. Később a Medosz lett a nagy csapat - az állami gazdaság szponzorálta. Pályája a város közepén volt - amikor lakótelepet építettek a helyére, és új pályát a városon kívül, akkor a nézőszám a felére csökkent. A hetvenes években nőtt az életszínvonal, a vállalatok kevésbé támogatták már a sportot, megszűnt például az ökölvívó szakosztály, amelynek egykori sportolói máig emlegetik Papp Laci látogatását.
Ma talán kevesebb az örömsport, sportágak szerint specializálódnak az iskolák. A mai fiatalok átlagos életéhez képest rengeteg lemondást, szorgalmat igényel a sport. Vannak szponzorok, de bizonyos sportágak - például a futball - annyiba kerülnek, hogy Halason remény sincs élvonalbeli csapat fenntartására. A kézilabda olcsóbb, teremben lehet játszani - ma is van NB I-es csapata a városnak. Mást jelent ma már a közös szurkolás is - elképzelhetetlen, ami negyven éve volt, hogy a 30 ezer lakosú város NB III-as csapata is több ezer néző előtt játsszon. Ugyanakkor meglepő volt, hogy menynyi ember őrizgette a sporthoz kapcsolódó relikviáit - és mennyi embert érdekel a könyv azok közül is, akik sportolóként nem, csak nézőként voltak részesei azoknak az időknek. Volt nagypapa, aki könnybe lábadt szemmel mutogatta unokáinak a könyvben az ifjúkori fényképét. Talán azért a mostani elementáris hatás, véli a polgármester, mert sokan csak a sport által tudtak átmenetileg kilépni életük szürkeségéből, ahhoz kapcsolódott legismertebb, legnagyobb teljesítményük. Jó, hogy ma több kitörési pontja van egy fiatalembernek, de kár, hogy gyengült az az összetartó erő, amit "a mi csapatunkkal" való azonosulás jelentett.
A halasi lovassport emblematikus alakja Szegedi Gábor fogathajtó világbajnok és egykori lovas határőr százados. A nyolcvanas évekből jómagam két gyermekkori emlékkel bírok az ezreket megmozgató halasi lovasnapokról: az egyik, hogy az eldobált sörösüvegek összegyűjtésével tettünk szert némi zsebpénzre, a másik pedig a "szegedigábor". Ő hajtotta a világon egyedülálló "pusztatízest". A hajtó a két hátsó lovon állva maga előtt kétszer négy lovat hajt ügetésben és vágtában is úgy, hogy a lovakkal csak a hajtószáron keresztül van kapcsolatban. A mutatvány a "pusztaötös" továbbfejlesztett változata. Hogy kik voltak azok, akik hajdanán így lovagoltak a pusztában? Nos, a valóságban ilyen ember nem volt. Az alapötlet egy Koch nevű német festőtől származik, aki művészi szabadságával élve egy magyar postást festett meg, amint a "pusztaötös" hátán száguld, hogy a küldeményeket kézbesítse. Később Lénárt Béla nagy hírű magyar lovas ültette át a gyakorlatba Koch látomását, Szegedi Gábor ezt fejlesztette tovább. A kiváló lovas ma a Lázár Lovaspark telepvezetőjeként dolgozik Domony-völgyben. (S. I.)
