Balkáni dominó
Martti Ahtisaari, az ENSZ-főtitkár különmegbízottja, volt finn elnök, az elmúlt héten kezdte meg közvetítő tárgyalásait Koszovó jövőbeni státusáról. Előre leszögezték: nem lehet szó arról, hogy bármelyik fél erőszak alkalmazásával befolyásolja a megoldást. De nem lehet szó a nemzeti önrendelkezés elveinek népszavazáson való érvényesítéséről sem, amit mind szerb, mind albán oldalról követeltek, de ami persze homlokegyenest eltérő eredményt hozna, nem pedig megoldást. Nem lehet továbbá megváltoztatni Koszovó jelenlegi határait, és nem lehet szó a tartomány bármilyen elvű felosztásáról sem. Ügyelni kell az etnikai kisebbségek jogainak érvényesítésére, de arra is, hogy a leendő alkotmányos rendezés ne ássa alá a szomszédos országok területi egységét és stabilitását.
Só a nyitott sebekbe
Van még egy követelmény: Koszovó jövőbeni státusának elő kell mozdítania Belgrád és Pristina közeledését az Európai Unióhoz. Emögött az a kívánalom áll, hogy a koszovói helyzet rendezése ne destabilizálja Szerbiát azzal, hogy megbukik a mostani, mérsékelten nacionalista kormány, amely óvatos, de jelentős lépéseket tett az Európai Unió irányába. Kostunicáék alternatívája ugyanis ma sem egy liberálisabb, Nyugat-barátibb politikai alakulat, hanem a szélsőséges radikálisok hatalomra jutása.
A szerb parlament a hét elején határozatban rögzítette saját tárgyalási pozícióját, amelyet a kormány terjesztett be. E szerint szó sem lehet Szerbia és Montenegró területi integritásának csorbításáról - vagyis Koszovó de jure függetlenné válásáról. Vojiszlav Kostunica miniszterelnök azzal érvelt, hogy Szerbia "nem a saját érdekeit védi, hanem azokat az alapelveket, amelyeken az egész nemzetközi rendszer nyugszik". Ez azzal a módosítással igaz, hogy Szerbia érdekei ezúttal egybeesnek a nemzetközi jog bevett normáival. Ugyanakkor az, amit a szerbek javasolnak - Koszovó maradjon Szerbia része, de kapjon széles körű autonómiát -, politikailag ma már kivitelezhetetlen.
A szerb politikai elit reálisan gondolkodó része világosan látja, hogy Koszovó elveszett Szerbia számára. A Nyugat-Európa felé tájékozódó szerb politikusok előtt az a legfőbb kérdés, hogyan fogadtathatják el ezt saját társadalmukkal, amelyben nem lehet a nacionalista érzelmeket, indulatokat csillapítani addig, ameddig az elszegényedett, perspektíva nélküli sokaságnak nem adnak elfogadható és elérhető jövőképet. Ehhez gazdasági fellendülés kellene. Érzékelhető életszínvonal-javulással járó gazdasági fellendülés - amelynek záloga a jelentős mértékű külföldi tőkebeáramlás - pedig nem lesz addig, amíg a befektetők nem látják biztonságban a pénzüket a térségben.
Bonyolítja a helyzetet Montenegró várható különválása, ezzel a szerbek dominálta délszláv államszövetség utolsó maradványának felbomlása. Kívülről nézve Podgorica önállósulása nem egészen érthető: egy mérsékelten működőképes, 600 ezer lakosú törpeállam válik függetlenné. A folyamatnak nagyjából annyi értelme látszik, hogy a helyi politikai elit egyedüli kakas marad a saját, nem túl nagy szemétdombján. A nemzetközi jog szempontjából azonban van jelentősége Montenegró kiválásának: ha megtörténik, azzal megszűnik az a szövetségi államalakulat, amelyhez Koszovó is tartozik az ENSZ 1244. számú határozata értelmében.
Ami a szerbiai belpolitikát illeti, Montenegró elszakadása újabb marék sót jelent a még nyitott sebekbe. Nyilvánvaló tehát, hogy a nemzeti érzéseiben sértett, üldözési mániával küzdő szerb közvéleménnyel valamilyen csillapító ellentételezés nélkül nem lehet - pláne nem nagyjából egyszerre - elfogadtatni Montenegró függetlenedését és a szerbség bölcsőjének tartott Koszovó elvesztését.
Fölmerült, hogy csillapító kompenzáció lehetne, ha Bosznia-Hercegovina államszervezetéből kiválna a boszniai Szerb Köztársaság, és például népszavazással, Szerbia területébe integrálódna. Csakhogy ezzel a lépéssel eldőlne egy másik dominó: megváltozna Bosznia-Hercegovina státusa, amelyet éppen tíz évvel ezelőtt a boszniai háborúnak véget vető daytoni békeszerződés alapozott meg. A szerződés aláírásának évfordulóján, november 21-én döntöttek úgy az Európai Unió külügyminiszterei, hogy az unió elindítja a tárgyalásokat Bosznia-Hercegovinával a stabilizációs és társulási megállapodásról.
Koszovótól a Vajdaságig
A Republika Srpska kiválása éppen egy nem kívánt hatással, Bosznia-Hercegovina területi egységének megváltozásával járna. Ez pedig precedenst teremtene arra, hogy más országok területéből is kiváljanak etnikai szempontból többé-kevésbé egységes népcsoportok. Ennek fő veszélyeztetettje Macedónia, ahol a lakosság több mint egyharmada albán nemzetiségű. Nehezíti a helyzetet, hogy Macedónia nagyon fiatal állam, egy megkésett nemzetállami fejlődés elején tart. A macedón többség macedón nemzetállamot szeretne, miközben az albán kisebbség legalábbis államalkotó nemzetként határozza meg önmagát - de valószínűleg még jobban szeretne egy független, etnikailag homogén, hatmilliós Nagy-Albániában élni.
Az albánok 2001-ben már megpróbálták kiprovokálni az elszakadást Macedóniától. Akkor a nemzetközi közösség a nagyalbán törekvések ellen fordult, így a koszovói UCK által támogatott felkelés hamvába holt. Ki tudja azonban, milyen hatást váltana ki, ha Koszovó független állammá válna, amelynek törvényhozása, illetve lakossága úgy határozna, hogy egyesül Albániával. A térség összes országának van határon kívüli kisebbsége, amelynek a kisebbségi jogait nemigen biztosítják. Ezenkívül a térség összes országában van más nemzetiségű belföldi kisebbség, amelynek a nemzetiségi jogait különböző okokra hivatkozva nem akarják biztosítani. Jellemző a kettős mérce: másként ítélik meg, ha más etnikumok náluk élő kisebbségeiről van szó, mint amikor a saját nemzettársaik más országokban igényelt jogait szeretnék érvényesíteni.
A nemzetközi jog alapvetően abból indul ki, hogy előírásait demokratikus államokban alkalmazzák, amelyek elismerik és biztosítják a területükön élők kisebbségek jogait. Csakhogy ez igen gyakran nem így van a valóságban. Különösen igaz ez a Koszovóban maradt szerb kisebbség jogait illetően. Legutóbb 2004 márciusában érték etnikai jellegű támadások a Koszovóban élő szerb - és roma - kisebbséget, amelynek során 19 ember meghalt, több száz lakóházat fölégettek. A koszovói szerbellenes atrocitások Szerbiában heves lakossági reakciókat váltottak ki: feldühödött radikális bandák mecseteket gyújtottak fel, többek között megtámadták az újvidéki roma gettót, ahová a Koszovóból az albánok által kiűzött romák menekültek. A magyarországi médiában ebből leginkább az jött le, hogy a fölheccelt fiatalok a Sangaj nevű romanegyed felé vonultukban betörték az újvidéki magyar színház portálját. Az viszont tény: a koszovói szerbellenes támadások nyomán erősödtek fel a Vajdaságban a magyarellenes megnyilvánulások, amelyek ugyan kisebb mértékben, de sújtották a horvát, szlovák, román és ruszin kisebbség nemzetiségi intézményeit is.
Elmondható tehát, hogy az alkotmányos státus rendezésére irányuló törekvések láncreakciószerű hatásokat válthatnak ki a térségben. Ha Koszovó, amelyet nem lehet többé visszatuszkolni Szerbiába, önálló lesz, akkor mi tarthatja Bosznia-Hercegovinában az ottani szerbeket? Ha Koszovó önálló lesz, az ottani állapotok miatt a koszovói szerbek biztonsága egyben fogság is lenne, olyan területi autonómia, amit jószerével csak egy szögesdróttal határolt szerb enkláve képes úgy-ahogy biztosítani. Csakhogy ha a koszovói szerbek megkapják a területi autonómiát, a hozzá kapcsolódó döntési jogokkal, akkor milyen alapon tagadnák meg a térség többi kisebbségétől? Például a vajdasági magyaroktól. Ott három törpe magyar párt a minap már "csúcstalálkozót" is tartott, hogy egyeztessék autonómiaelképzeléseiket. A vajdasági magyarok legnagyobb pártja, a VMSZ nem vett részt ezen - de a területi autonómia kérdése a koszovói fejlemények nyomán mindinkább előtérbe kerül, mint elérhető lehetőség. Egyesek a vajdasági magyarság intézményeinek Szabadkára csoportosítását is erre irányuló előkészületnek tekintik. Vannak, akik szerint a folyamat mögött csupán annak elfogadása ismerhető fel, hogy Újvidéknek mint tartományi központnak a vonzása megszűnt. Az autonómia elvesztése után, a szerb radikálisok városvezetése alatt már nem képesek (nem hajlandóak) fenntartani például a kisebbségi intézményeket, az újabb korosztályokhoz tartozóknak sem lakást, sem fizetést nem képes adni. A területi autonómia egyébként legfeljebb a vajdasági magyarság 60 százalékát érinthetné, és kimaradna belőle a 40 százaléknyi szórvány.
Kalasnyikov nélkül Oxfordba
Borisz Tadics szerb elnök - aki jelenleg az európai normákhoz legközelebb álló vezető szerb politikus - úgy nyilatkozott néhány napja: nem támogatja a "reciprocitást". Vagyis: a vajdasági (nem szerb) kisebbségek problémái (fenyegetettségük) nem hasonlíthatók össze a koszovói szerbekével. Mellesleg, a radikálisabb magyar politikusok ezért igyekeznek felnagyítani a magyarellenes megnyilvánulásokat, hogy könnyebb legyen az összehasonlítás.
Magyarország vállalhatna nagyobb szerepet is a balkáni válságsor megoldásában. Néha azt mondjuk, mi itt vagyunk a szomszédban, nagyobb a helyismeretünk, számosabbak a történelmi tapasztalataink - bízzanak ránk többet a rendezésből. Nemrég tartottak Balkán-konferenciát Szegeden, Balkán-központ alakult Budapesten - valójában azonban a magyar külpolitika sem tud többet, vagy mást, mint a nyugatiak. Ráadásul Budapestről nem is szeretnek a Balkán felé nézni - a politikusok szívesebben mennek nyugatra, és úgy viselkednek, mintha attól félnének, hogy bennünket is a balkániak közé sorolnak, ha sokat emlegetjük a térség problémáit.
A Balkánon mindazonáltal történt egy jól érzékelhető változás az évtized első felében. Azok az elitcsoportok, amelyek (bármelyik etnikum körében) a háborúkban megszerezték a politikai és a gazdasági hatalmat, immár helyzetük stabilitására törekszenek. Háborús nyerészkedők, maffiózók, egyben nemzeti szabadsághősök vágyakoznak arra, hogy a gyerekeiknek, unokáiknak ne kelljen Kalasnyikovot viselni, hanem majd Oxfordban taníttathassák őket. Ezt a célt nyilvánvalóan csak az Európai Unióhoz való közeledéssel érhetik el. Ehhez valahogyan vissza kell terelni a palackba a nacionalizmus, fanatizmus szabadjára engedett szellemeit. Sokan kérdezik: mi szükség késhegyig menő, talán reménytelen vitákban újrarendezni a határokat, amikor mindenki az egységes Európába törekszik, és Európának is a közeledés az érdeke, mert a Balkán stabilitása nélkül nincs európai stabilitás sem. De talán valóban nem lehet ezt az átmenetet megtakarítani, annak érdekében, hogy a kiszabadított szellemek visszatérjenek a palackba.
A megoldás keresése az ENSZ égisze alatt folyik, Martti Ahtisaari ugyanis az ENSZ-főtitkár különmegbízottja. A megoldást, ha a kibékíthetetlen ellenfeleket sikerül valamelyest kibékíteni, az ENSZ Biztonsági Tanácsa hagyja jóvá. Abban a testületben egymás mellett ül Oroszország és Franciaország, a szerbek hagyományos pártfogói, az Egyesült Államok, amely - a NATO vezető hatalmaként - végül 1999-ben katonai erővel állt az üldözött albánok mellé, és ezzel is az ő javukra fordította a helyzetet. Azóta már az is látható: az USA szövetségeseket keres a térségbe mind Nyugat-Európa, mind Oroszország ellensúlyozására. Apró érdekesség: a koszovói játszmában Belgrádnak Henry Kissinger adott tanácsot, Pristinát Soros György támogatja.
Bosznia-Hercegovina elmúlt tíz éve a példa rá, hogy a helybeliek részvétele nélkül a nemzetközi közösség nem hozhat létre működőképes megoldást. De az is biztos, hogy a nagyhatalmak nélkül ezekben a konfliktusokban sohasem születne megegyezés. A mostani tárgyalásoknak nem tűztek ki határidőt, bár mondogatják, hogy 2006-ban talán dönteni kéne, de ha nem, az sem olyan nagy baj. Önmagában kérdés az is: mindenki akar-e tényleges, hosszú távú megoldást. Hiszen egy Marshall-tervszerű gazdasági programmal már rég meg lehetett volna oldani a térség problémáinak a nagy részét - talán kevesebb pénzből, mint amennyibe a békefenntartás kerül. Az is lehet, hogy a világpolitikai játszmák keretében éppen bizonyos mértékű instabilitás fenntartása a cél. A balkáni dominósor nem dől el, csak billeg. Ha eldőlne, megtámasztják, ha megállna, megbillentik.
