Két kezdő, legalábbis ezen a pályán fiatalnak mondható és kiválasztását tekintve egyaránt meglepetést keltő miniszterről beszélek, Bozóki Andrásról és Kóka Jánosról. Egyiküket ma sikeres és nagy reményekre jogosító politikuspalántának látom, aki már megcsillantotta e sajátos szakma iránti elhivatottságát, a másikat pedig a személyzeti politika - érdekes: különösen bizonyos területeken - rendszeresen ismétlődő rövidzárlatának, aki minapi kinevezése óta sikeresen amortizálja a civil élete során felhalmozott nem jelentéktelen goodwilljét.

Kitalálják, hogy vajon melyik, melyik lehet?

Igen. Kóka Jánost, a korábban csak kevesek által ismert sikeres vállalkozót úgy látom, mint aki fürge, ügyes kis mókusként szaladgál a hatalom fájának - sokszor vészesen hajladozó, sőt, letöréssel fenyegető - ágai között, miközben nyugalma, mosolya kikezdhetetlen, határozott, sokszor sarkos álláspontját nem késlekedik megosztani az érdeklődő nagyközönséggel, minden mozdulatával egyértelműen jelzi, mutatja, kinyilvánítja, hogy még több teret, még nagyobb helyet követel magának a nap alatt, hogy tervei és céljai vannak, amelyek érdekében mindnyájunkat meg akar nyerni, és senkit sem hagy kétségben arra nézvést, hogy a céljait, minden lehetséges eszközt igénybe véve, meg is fogja valósítani.

Vele ellentétben Bozóki András, aki kedélyes, derűs, nyugodt és úgyszintén befutott értelmiségi mackóként vágott bele a pályaváltásba, mára olyan szögletes mozgású, lelassult, túlsúlyos - mondhatni politikai tehertétellé vált - medvének látszik a szememben, aki bárhová lép, ott többé fű nem terem. Nyilvánvaló, hogy szereplése a nagypolitika színpadán pusztán csak véletlen és átmeneti, s ha miniszterelnöke most nem is fúj visszavonulót neki, az elsősorban a választások vészes közeledtével magyarázható.

Persze igazságtalanság lenne úgy beállítani a dolgokat, mintha a kultúra az elmúlt tizenöt év bármelyik pillanatában sikerágazat lett volna. Mégis érdemes lesz összevetnünk csak az elmúlóban lévő kormányzati ciklus három ágensét ezen a területen. Ha egy-egy szóval kellene jellemeznem Görgey Gábor, Hiller István és Bozóki András tevékenységét, akkor a szégyen, a lendület és a szerencsétlenség jut az eszembe. Azaz hármójuk közül is - magától értetődő módón - a politikus kerül ki győztesen. Hiszen miniszternek lenni - politikai pálya.

Tételünk illusztrálására nézzünk végig egy jellemző példasort. Pályázatokról lesz szó.

Igaz, ellentétben a kulturális miniszterekkel, Kóka János nem volt saját személyében döntéshozó a MÁV közmulatság tárgyává vált elővárosi motorvonattenderében, de a dráma mégiscsak az ő felségterületén zajlott. Miközben e fordulatos szappanopera újabb és újabb fejezeteiben gyönyörködhettünk minden lehető és lehetetlen fórumon, Kóka merész vonalvezetésű cikkeket írt, gazdaság- és társadalompolitikai krédókat fogalmazott meg, lendületesen tárgyalt és intézkedett, bárkinek, bárhol nyilatkozott és egyfolytában zavartalanul mosolygott. Nem hátrált, nem mentegetődzött, nem akadt meg egy pillanatra sem, és szemmel láthatóan soha nem félt semmitől.

Amikor pedig lezajlott a dráma, kihirdették az ítéletet, munkához látott és levonta a személyi konzekvenciákat. Nemhogy az imázsa, de még a fehér glaszékesztyűje se lett foltos! Mindvégig tevékeny, határozott és céltudatos politikus benyomását keltette.

Ezzel szemben Görgey Gáborra - ugyancsak egy pályázat kapcsán - a politikai anekdotatörténet most már mindörökké úgy fog visszaemlékezni, mint aki megpróbált a feje tetejére állítani egy szakmát és Huszti Pétert belepottyantani a Nemzeti Színház igazgatói székébe. Majd amikor kitört az előrelátható botrány, zavartan hátrált egészen az otthoni íróasztaláig. Amikor pedig már nem volt hova tovább, nem szégyellte tartani a markát némi fájdalomdíjért, egyszerűbben szólva: baksisért (máig nem sikerült nyomára jutni, miféle tanácsokért vett fel kiemelt szakértői díjat).

Bozóki András mohácsa is egy pályázat, mégpedig az operaházi. Noha minden józan és értelmes ember tisztában van vele, hogy annak a miniszternek kellett volna elkezdenie a kormányváltás után - nyilvánvalóan csak átmenetileg és a kedélyek hűtése végett - kinevezett Szinetár Miklós utódját megkeresni, aki akkoriban volt hatalmon. (Még egy nagy fekete pont Görgeynek, meg annak is, aki őt - ugyancsak baráti alapon - kinevezte.)

Az is igaz, hogy a kultuszminiszter személyesen volt kénytelen meghozni a döntést, nem hagyhatta a hűbéresekre, mint Kóka. De lényegében Bozóki se tett mást, mint hogy elfogadta a felkért szakértői grémium javaslatát. Más lehetőség nem is volt. Ami pedig azóta történik, enyhén szólva kínos. És bár senki emberfiának, aki ért egy kicsit a számok és a színházak nyelvén, nincs kétsége afelől, hogy Szinetárék alaposan elúsztatták az intézmény költségvetését, most mégis Bozókinak kell úton-útfélen mentegetődznie és magyarázkodnia a sértetten távozó exdirektorral szemben.

Ugyanakkor, emlékezhetünk rá, Hiller Istvánnak is volt bukott pályázata, igaz csendesebb területről - irodalomról volt szó. Viszont neki legalább a saját ötletébe tört bele a bicskája. Jóllehet a nagy garral beharangozott százmilliós kezdeményezés, amely elsősorban az új felfedezetteknek, a pályán frissiben elindulóknak lett volna hivatott lendületet adni, azért vált mai viszonyainkat gyászos fényben mutató görbe tükörré, mert a miniszter - tökéletesen önzetlenül - átengedett minden döntést az úgynevezett szakmának. Minek következtében az elsőkönyvesek versenyében már régen befutott nevek, valamint a zsűritagok közeli hozzátartozói és távolabbi barátai osztoztak a - nem is kicsi - koncon. Az egész kezdeményezést lényegében vissza kellett vonni, és a későbbiekben azonos néven ugyan, de az eredeti célokra semmiben sem emlékeztető módon elkölteni a már vissza nehezen vehető pénzt.

És mégis: Hiller nem hagyott rossz emléket maga után. Inkább olyan miniszterként gondolunk vissza rá, mint aki elkezdett vagy legalábbis el akart kezdeni valamit, akinek ugyan homályos, kissé nehezen felidézhető tervei, de mégis tervei, s hozzájuk lelkes nekibuzdulásai voltak; és ha a politikai játéktér változása nem kényszeríti más pályára, akkor még akár történhetett volna is valami ebben a mindig lesajnált, szegényházi szektorban. Már csak azért is, mert egy terület reményei egyenes arányban állnak a területet irányító politikus befolyásával.

Hogy akkor most mi is következik ebből az egészből? Tulajdonképpen a tanulság nem több, mint az ismert közhely, hogy a politikában csakis az számít, ami látszik. És ez a legritkább esetben a valóság.

A szerző író