Az első pontban teljesen egyetértek a cikkíróval. A helyzet valóban drámai. (Ezt támasztja alá a dr. Ligeti Györggyel végzett országos reprezentatív kutatásunk is, mely az Oktatási Jogok Biztosának Hivatala felkérésére készült 2003-ban.) De ami a helyzetre adott választ illeti, nem értek egyet Mohácsi Erzsébettel, aki a pereskedést, a jogi igazságszolgáltatást emlegeti, s erősen kritizálja passzivitásukért a szociológusokat, akik ebben a folyamatban nem kívánnak (akik nem ebben a folyamatban kívánnak) aktívan részt venni.

Határozott véleményem, hogy a bírósági út nem megoldás. A sokszor évekig elhúzódó pereskedés a nyertes és a vesztes szerepeit osztja ki a perben érintett felek között, a problémákra pedig legtöbbször nem hoz megoldást. Sőt tovább súlyosbítja őket. Ennek két fő oka van.

1. Az iskolai szegregációhoz iskolák és lakóközösségek naponta érintkező szereplőinek konfliktusai kapcsolódnak. Ezekben egy bírósági ítélet, a jogvédők harca (akik sokszor nem a valódi konfliktusokat, hanem a jogszabályok különböző értelmezéseit tárják fel, és ezek alapján próbálják védencüket mindenáron "nyertes" pozícióba hozni) egy pillanatra talán meghozná az "igazságot". De meg tudja-e oldani hosszabb távon egy felülről érkező utasítás, számonkérés a polgármesterek, igazgatók, tanárok, gyerekek és szülők mindennapi konfliktusait? Az ellentétek mélyén meghúzódó tényezők nem fognak megváltozni egy bírósági ítélettől! Sem az előítéletek, sem az egymásról való tudatlanságunk. Sőt a vesztesek, áldozatnak érezvén magukat, még inkább törekszenek majd arra, hogy bebizonyítsák, miért is van szükség cigány és nem cigány gyerekek elkülönült iskoláztatására. Egy ítélet végleg elvágja a párbeszéd lehetőségének útját. Azt gondolom, hogy a problémát nem a jog, hanem az attitűdök szintjén kell kezelni és megoldani.

2. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az iskolai szegregációért felelősségre vonandó személyek és intézmények sokszor maguk is szegregáció és diszkrimináció áldozatai. Egy kisegítő iskola vagy korrekciós osztály tanára, igazgatója, egy hátrányos település iskolájának igazgatója, de maga a polgármester is a magyarországi települések közötti nagymértékű különbségek áldozata. Szomorú tény, hogy egy kelet-magyarországi aprófalu sokkal kisebb eséllyel tud pályázatokban részt venni, szakembereket képzésekre küldeni, innovatív programokat és vállalkozásokat indítani, nemzeti fejlesztésekből részesülni, mint ugyanazon térség városai, nem beszélve a fejlettebb régiók városairól.

Kérdem: mit érünk el azzal, ha egy bírósági perrel hadat üzenünk egy-két szereplőnek, és megpróbáljuk őket "vesztes" pozícióba kényszeríteni?

Hiszen a településen az élet folytatódik, és ugyanezen tanárok, iskolaigazgatók, gyerekek, szülők és polgármesterek fognak továbbra is nap mint nap találkozni egymással. Kétlem, hogy egy jogi végzés valódi békét hozna a település életében.

Sokkal inkább hiszek a párbeszédben és a konfliktusok konstruktív megoldásának keresésében. Ennek egyik módja a mediáció, mely megpróbálja az érintett szereplőket közvetlenül bevonva, egy külső, semleges mediátor segítségével a problémákat, annak különböző olvasatait közösen feltárni, és mindenki számára elfogadható tervet kidolgozni a megoldásra. A mediáció a "vesztes-nyertes" játszma helyett "nyertes-nyertes" játszmát ajánl. A mediáció a problémát és megoldásait nem jogi képviselők és jogi terminus technicusok alkalmazásával tárja fel. A konfliktust visszaadja azok kezébe, akik elsődleges szenvedő alanyai a helyzetnek. Számít véleményükre, hárításoktól mentes őszinte véleménynyilvánításukra, személyes felelősségvállalásaikra, tudásukra, és feltételezi, hogy mindegyikük érdeke a hosszú távon fenntartható béke, a konstruktív együttműködés.

Ez sok olvasó számára naiv elképzelésnek tűnhet, de a mediáció nemcsak külföldön, de Magyarországon is bebizonyította már (pl. a Partners Hungary Alapítványnak köszönhetően), hogy számos esetben sokkal inkább megoldást tud nyújtani konfliktusokra, mint a pereskedés.

Ha fáj a fejünk, először vizet iszunk, aztán beveszünk egy fejfájás-csillapítót, és csak végső esetben megyünk CT-vizsgálatra.

Ez esetben is azt javaslom, hogy először azon gondolkozzunk el, miképpen lehetne a helyi szereplőknek teret biztosítani arra, hogy leüljenek egymással, és együtt keressenek mindenki számára elfogadható megoldást. Sikertelen mediáció után még minding lehet perelni, de fordítva ez nem működik.

Szociológusként sem szakmai, sem etikai szempontból nem helyeslem, hogy a jogsértések feltérképezése után kutatási adatainkat bizonyítékként felhasználva bírósági per kezdeményezésében segédkezzünk. Ezt hagyjuk meg a hatóságoknak.

A társadalom többet profitál tevékenységünkből, ha kutatásainkkal átfogóbb képet tudunk adni a helyi szereplők nehézségeiről és igényeiről, valamint a hazai és külföldi jó példákról.

Bármennyire is "könnyebbnek" tűnhet ez a pereskedésnél, számomra kutatóként az egyik legnagyobb szellemi és lelki kihívás megőrizni objektivitásunkat: nem robbantani a helyszínen, majd kisétálni a konfliktusból, hanem hátralépni, és a háttérből segíteni átfogóbb lépésekkel az összes jelenlegi és jövőbeni érintettet.

Mohácsi Erzsébet megjegyzi: "Lehet, hogy túl derűlátóak vagyunk, amikor eltökélt szándékunk 30-40 pert indítani Miskolc után, amikor azt hisszük, hogy ezzel hozzájárulunk ahhoz, hogy nálunk is változzék az emberek szemlélete."

E cikk szerzője még derűlátóbb: megvan benne a hit, hogy embertársainkkal nem harcra, hanem békés együttélésre születtünk...

A szerző szociálpolitikus, PhD-kutató