A kanyar előtt kapott föl!
Négy-öt fős csoportok ácsingóznak a Normafán útra készen. Két csapatba verődtek a budapesti gimnázium tanárai, másfél tucat egységet meg a diákok verbuváltak.
Egy srác a kezeit gyűrögeti, közben meg szidja magát az otthon hagyott kesztyű miatt, mellette egy lány a termosszal bajlódik, amott egy harmadik fakarddal a kezében idézi fel A Gyűrűk Ura éjszakai jeleneteit. Mindenki erőt gyűjt.
Egy csapat lóg csak ki a sorból. Egy megtermett tanárembert és két jóképű negyedikes srácot négy nyughatatlan lányka vesz körül. Az idén kezdtek a suliban (csak szülői nyilatkozat ellenében vághattak neki az éjszakait útnak). Megszólalásonként múlják fölül egymást decibelben, fejhangon fecsegnek, mit fecsegnek, sikítoznak osztálytársakról, első csókokról, rémisztő sötétségről. Szóval igyekeznek megmutatni a két "nagyfiúnak": ők aztán belevaló csajok. - Ezt nem éljük túl! - néz egymásra a két András, és azon gondolkodnak, tulajdonképpen mi a fenét keresnek itt.
Történt egy szépnek induló kora őszi délután, hogy a négy grácia felkereste az iskola pedagógiai vezetőjét, Lajost, és megkérték, kísérje el őket a túlélőtúrára, mert egyedül se merszük, se joguk a nevezésre. A negyvenes éveiben járó testnevelő tanár elolvadt az akkor még ártatlanul mosolygó angyalkák láttán, majd tűrőképessége határának tudatában felkérte a két negyedikest, segítsenek gardírozni a lányokat. Hogy igent mondtak, most megpecsételni látszott sorsukat, legalábbis ezt a péntekről szombatra virradó éjszakát.
A túrára tilos volt ennivalót hozni, mert "a szervezők gondoskodnak az elengedhetetlen élelmiszerekről". (A tavaly sűrített tejjel megajándékozott versenyzőknek persze mondhatott bárki akármit, gondosan a hálózsákba göngyölték a palacsintakészletet.) Most alma, kukoricakonzerv, étcsokoládé, párizsi, krémsajt, májkrém és kenyér az elemózsia.
A két András minden eszközt bevet, hogy akár csak egy pillanatra is elhallgattassa a rakoncátlan szörnyecskéket, közben Lajos bá' rájön, hogy kevés a két melegítő és a pizsama, ami alatta van, túl hideg az idő. Megpróbál felhúzni egy narancssárga sínadrágot, de a mozdulat, amely elindítaná a lehajlást, végzetesnek tűnik. Furcsa nyögés kíséri a tanerő arcára kiülő fájdalmas grimaszt, mire megdermednek még az egyfolytában beszélő csajszik is, és próbálják megtámogatni a láthatólag elgyengült igazgatót. - Segítsünk? - kérdi a két András álodaadással.
De diabolikus derű váltja fel az öregkor minden nehézségét megtestesítő arckifejezést, és kiderül, hogy az örökösen a korával heccelt Lajos csak ugratta őket.
Néhány óra elteltével már semmi nem ilyen vicces. Mínuszban tévelyegnek keresztül-kasul a budai hegyekben, a libegő helyett Budakeszin kötnek ki, aztán a libegő felső végállomása helyett az alsón, onnan felmásznak az omladozó sziklákba kapaszkodva, négykézlábra ereszkedve a végelgyengülésben, ekkortájt már kel a nap, és mivel minden állomásra időben kell megérkezni, gyakran futnak, például a 11-es busz végállomásától az Árpád kilátóig, felfelé, kicsivel több mint egy kilométert. Ilyenkor a két András egyike hátrahagyja batyuját az ekkor már csak fegyverhordozóként tevékenykedő Lajosnak, aki néhány perces késéssel bekutyagol a csapat fiatalabb tagjaival.
Hanem az utolsó előtti távnál azt mondja, most ő fut, a fiúk meg hozzák a csapatot. - Nem lesz ebből baj? - kérdezik az Andrisok mosolyogva. - Fiúk, nyugi! - feleli Lajos bá', aki hitvallása szerint "elsősorban pedagógus, de másodsorban sportember", s azzal elrobog. Az egyik Andris utána, "a biztonság kedvéért".
Lajos bá' büszkén várja fenn a csapatot, testtartásával jelezvén, hogy megmentette őket a kieséstől, de a többiek csak nem jönnek. Olyan "lassú gyilkos" emelkedő vezet a tévétoronyhoz ugyanis, amely kifog a kislányokon. Egymás után dőlnek ki. Andris próbálja tartani bennük a lelket, közös éneklésbe kezd (-ene, ha trallalázna rajta kívül bárki más), de túlságosan fáradtak, csaknem fél napja gyalogolnak már...
Lajos bá' a hegytetőről kémleli a kanyart, ahol egyszer csak befordul a kis csapat, legelöl Andris, kezében a legkisebb lánnyal. Egészen filmesre sikeredne a bevonulás, csak valami igazán szívhez szóló giccses zene hiányzik, amikor a kis Flórácska önérzete feltámad, és a fiú karjaiban rugdalózva sipítani kezd: - Csak a kanyar előtt kapott föl!
| A Közgazdasági Politechnikum 1994. óta szervez kétfordulós (őszi és tavaszi) túlélő túrát. A csapatok éjfél körül indulnak egymás után öt-tíz perccel a kiinduló pontból, ahová közösen jutnak el az iskolából. Az eltévedéseket leszámítva mindenki ugyanannyit kirándul, az útvonalak között hajszálnyi a különbség. A túrára nem csak kötelező hozni egy-két dolgot (tájoló, zseblámpa, tartalék ruha), de tilos is (élelmiszer, alkohol, térkép). A túra szakaszait szintidőre kell teljesíteni, aki túllépi, kiesik. Az állomásokon ellenőrök vannak, akik feladatokkal is boldogíthatják a versenyzőket (kötélmászás, térképkirakó, sziklamászás stb.). Az a csapat győz, amely a legrövidebb idő alatt teljesíti a távot az összes pont érintésével és a fölbontatlan túlélő borítékkal (ebben fontos telefonszámok, részletes térkép és útmutató lapul azoknak, akik idő előtt feladják).
