Amióta távozott, szinte naponta jelenti be igényét székére a sportélet színe-java. A legújabb jelentkező: Szabó Bence kétszeres olimpiai bajnok, a vívószövetség kapitányi posztjáról a minap fölmentett kapitány.

Előtte alig egy-két órával Sinka László, a kézilabdázók igen eredményes főtitkára közölte, hogy kinézte magának a tisztséget, őt megelőzően meg Molnár Zoltán, a MOB ügyvezető igazgatója fogalmazott úgy, hogy "muszáj megpályáznia" az állást. A lista ezzel korántsem teljes. Császári Attila marketingmenedzser, az öttusázók elnöke, a MOB alelnöke ugyancsak késztetést érez a poszt betöltésére, miként egyke hölgyként Faragó Judit asztalitenisz-főtitkár is. Nem beszélve Kamuti Jenő nyugdíjas sebész főorvosról, a Nemzetközi Fair Play-bizottság vezetőjéről, az Európai Vívó Szövetség alelnökéről, aki már korábban is kihívta Ajánt, ám abban a csatában elvérzett.

Bár lapzártáig újabb aspiránsról nem érkezett hír, lenne rá közepes összegünk, hogy a lista tovább bővül a pályázatok határidejeként megjelölt december 7. déli tizenkettőig. Ahogyan illik, nedves tenyérrel, torokban dobogó szívvel várjuk (föltehetően százezrekkel együtt), vajon kik lesznek az újabb jelöltek, miközben azért jut időnk arra is, hogy elmerengjünk rajta: mire ez a nagy tolongás? Miféle lehetőséget lát a tisztségben sikeres emberek nagyobb csoportja? Mi az a felülmúlhatatlan kihívás, amiért az élő sport helyett megéri a virtuálisra váltani, nem utolsósorban föladni az eddigi "tutit", s belecsöppenni egy valaha megfellebbezhetetlenül tekintélyes, mára azonban csúnyán megtépázott renoméjú és megcsorbított feladatkörű testület irodájába?

A feleletet nem megvárva, ugyanakkor a jövőbeli jelentkezők lelkesedését sem lelohasztva, csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy az olimpiatörténet legeredményesebb magyar szereplésének idején (1952, Helsinki, 16 arany) bizonyos Kunsági Viktor töltötte be a MOB főtitkári posztját. De ezt nyilván mindenki tudja.

Vagy nem?