A "jó zöld" nyilván szenvedélyes természetjáró, rendszeresen újrafesti a házak falát, összeszedi a szemetet, bicikliutat épít és nem zárja el a forgalmat az autósok elől. A "jó zöldpárt" lehetőleg távol van az országhatártól. Ha mégsem, akkor létjogosultságáról Lipovecz Iván személyesen ad igazolást. A modernitás után hegemón helyzetbe került technokrata ideológia újdonságát az adja, hogy ellenfeleit nem fizikailag semmisíti meg, hanem betagolja. A technokrata falanszterben mindenkinek jut feladat: "a zöldek védjék csak a környezetet". A "hiteles zöldnek" papírja van róla, hogy környezetvédelmi szakember és/vagy szabadidejében muskátlival díszíti a városháza erkélyét.

A Védegylet - melynek Sólyom László köztársasági elnök alakulásától fogva volt vezetőségi tagja - sohasem tartotta magát a technokrata értelemben vett környezetvédő szervezetnek. Az életvilág egészére próbáljuk megfogalmazni a technológiai gyarmatosítás ökopolitikai, radikális demokrata alternatíváit: a demokrácia intézményeire, a kereskedelem- és energiapolitikára éppúgy, mint, mondjuk, az erdővédelemre.

Ma a globális döntéshozatali folyamatok súlypontja a technokrata apparátusok térfelén van. Akkor remélhetünk hatékony tetteket a klímaváltozás vagy a világszegénység ügyében, ha párbeszéd kezdődik olyan állami, regionális vezetők között, akik fogékonyak a technológiai világrend alternatíváira és felelősséggel viseltetnek a jövő nemzedékek sorsa iránt. Sólyom László felvetése a "zöld elnökök hálózatáról" ezt a célt szolgálja. Lipovecz persze azt javasolja az államfőnek, hogy inkább a "zöld polgármestereket" gyűjtse maga köré. Csakhogy a magyar alkotmányos rend meg sem engedi az elnöknek, hogy önkormányzatokat koordináljon, mozgalmakat szervezzen. Sólyom hivatalba lépésekor még a Védegyletben viselt tisztségéről is leköszönt.

Lipovecz elég rugalmasan bánik a tényekkel: "Ha Sólyom arra gondolt, hogy az illető elnök előéletében legyen tetten érhető a környezetvédelmi akcionizmus, akkor alighanem neki is gondjai lennének a cselekedetek tételes felsorolásával." Ehhez képest Sólyom László a nyolcvanas években kimunkálta a környezetvédelem polgári jogi eszközeit, szakértőként segítette a Duna Kör munkáját és - Szabó Mátéval együtt - összeállította az első antológiát a hazai alternatív mozgalmakról. A rendszerváltás után mint az Alkotmánybíróság elnöke lerakta az alkotmányos környezetvédelem alapjait. Elkészítette a jövő nemzedékek országgyűlési biztosáról szóló törvény tervezetét, fellépett a Szár-somlyó és a Zengő védelmében.

"Tudvalévő, hogy még alig száradt meg a tinta az elnöki eskü aláírásán, Sólyom korábbi ajánlóinak egy része úgy döntött: pártot alapít, ily módon adva nagyobb nyomatékot célkitűzéseinek." Lipovecz néhány sorral lejjebb nyíltan megvádolja a "proSólyom-istákat", hogy a pillanatnyi helyzetet meglovagolva akarnak politikai tőkét és állami apanázst kicsikarni. Sólyom László elnökjelöltként adott interjúiban nem tartotta érettnek a helyzetet egy ökopolitikai párt megszületésére. Később ugyanígy foglalt állást a Védegylet vezetőinek, szervezőinek döntő többsége is. A Védegylet vezetőségéből és szervezőbizottságából egy-egy fő, míg a Sólyom László megválasztását ajánló 110 személy közül talán, ha tízen csatlakoztak az Élőlánchoz. Ők sem a könnyű megélhetés reményében: él még ugyanis hazánkban néhány elvekkel és illúziókkal megvert ember, akinek közéleti cselekvéseit nem a cinizmus és a közpénzek igézete vezérli.

"Zöldpártból ugyanis van bőven elegendő idehaza" - állapítja meg Lipovecz úr. Ha ő olyan nagy híve a zöldpártoknak, vajon miért nem erősíti a "bőven elegendőből" legalább egynek a sorait? A bírósági nyilvántartásokban a szocialista, a liberális vagy a keresztény jelzőt magára aggató alakulatot még többet találhatunk. Miért érzi magát mégis politikai hontalannak egyre több baloldali, szabadelvű és keresztény választópolgár?

A szerző a Védegylet munkatársa