A szabolcsi üzemanyagárus feje nem kopaszra borotvált, a felkarja nem kigyúrt, és a zsebéből nem kandikál elő egy Kalasnyikov. A magyar-ukrán határon ténykedő, az uniós periféria sajátos körülményeit a maga hasznára fordító üzemanyagárus alaptípusa a munkanélküli szabolcsi kisember. Közülük sokan negyven és ötven év közötti, családos munkanélküliek, akiknek a munkahelye a rendszerváltás után, a kilencvenes évek derekán szűnt meg. Egy másik nagy csoport a húsz-egynéhány éves fiataloké, akiknek az elhelyezkedésre egyelőre nem sok reményük van. Ezek az emberek Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti régiójában élnek, azon a jövőtlen vidéken, ahol nincsenek több ezer főt foglalkoztató nagyüzemek, és nincsenek versenyképes mezőgazdasági nagyvállalkozások sem. Az adatok beszédesek: a statisztika szerint Szabolcsban az álláskereső munkanélküliek száma idén októberben meghaladta a negyvenezret. Ez egy átlagos magyar kisváros teljes lakossága a gyerekekkel és a nyugdíjasokkal együtt.

A vámhatóság pár hete egyre szigorúbb eszközökkel lép föl a magyar-ukrán határon oda-
vissza ingázó üzemanyagárusok ellen. A hatékony intézkedést abból a szempontból üdvözölni lehet, hogy ezek az emberek a tevékenységükkel végső soron a magyar államnak okoznak kárt. De míg az állam az egyik kezével jogosan büntet, a másik kezével segítenie kellene a régió felemelkedését. Ha igaz, hogy a sztráda munkahelyeket teremt, akkor például mihamarabb meg kellene építeni az M3-as Ukrajnáig vezető szakaszát. Az autópálya-építés természetesen évek óta tervbe van véve, de jelenleg még azt sem lehet tudni, hogy a sztráda pontosan hol éri majd el a magyar-ukrán határt. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a kivezető út vége a szó szoros értelmében nem látszik még.