Az amerikai fánk, a doughnut közepén lyuk van. Csakúgy, mint a megreformált gyógyszerellátási rendszer közepén. Aki beleesik, akár meg is halhat.
A fánk árt az egészségnek
Jövőre életbe lép a nyugdíjasok és rokkantak gyógyszerellátásának reformja az Egyesült Államokban. Az új Medicare szolgáltatás első pillantásra olyan, mint egy szokásos társadalombiztosítás. A vásárolt gyógyszer árának kétharmadát a biztosító állja.
De csak addig, amíg a gyógyszerre költött összeg nem haladja meg az évi 2500 dollárt. E fölött a betegnek egészen addig nem jár semmi, amíg gyógyszerkiadásai el nem érik az 5100 dollárt. A közbenső szakasz, ahogy a sajtó nevezi: a lyuk a doughnutban, az amerikai fánkban.
A küszöb eléréséig olcsó a gyógyszer. De akinek sok gyógyszerre van szüksége és túllépi a limitet, az beleesik a lyukba, és kiadásai az égbe szöknek. Az új program a rászorulókat segíti a legkevésbé.
„Miért ilyen rossz az új törvény?” – kérdezi a New York Times kolumnistája.
„Erre valószínűleg az a magyarázat, hogy a Kongresszus republikánus vezetői, akik keresztülerőszakolták a javaslatot a két házon, valójában nem arra törekedtek, hogy megvédjék az idős amerikaiakat a magas gyógyszerköltségekből fakadó kockázatoktól. Ezek a politikusok elvi ellenségei a társadalombiztosításnak, és bármiféle állami programnak, amely csökkenti a magánszemélyek kockázatát.”
Kemény szavak. Nyilván egy baloldali liberálistól származnak, aki nagy szociális érzékenységében azt hiszi, hogy a gyógyszer a fán terem – gondolnák sokan.
Nos, a NYT idézett kolumnistája nem más, mint Paul Krugman, aki liberálisnak liberális, bizonyára még baloldali is, de nem csak érzékeny lelkű világjavító. A publicisztikát mellékfoglalkozásként űzi. Korábban az MIT, jelenleg a Princeton University közgazdász-professzora. Számtalan szakkönyv és cikk szerzője, a nemzetközi kereskedelem és pénzügyek elméletének szaktekintélye. Tankönyveit Magyarországon is használják az egyetemeken.
A reformtörvény Krugman szerint kizárólag politikai célt szolgál, közgazdaságilag védhetetlen. Az elnök a 2000-es kampányban megígérte, hogy támogatni fogja az idősek és munkaképtelenek gyógyszerellátását. Ezért valamilyen törvényt kellett hozni. Akármilyent.
„Ha tudjuk – folytatja a közgazdász –, hogy csupán politikai játékról van szó, s hogy a törvény valójában nem arra szolgál, hogy elérje a meghirdetett célt, akkor értelmet kapnak az abszurditások. Bőkezűen támogatják azokat, akiknek kevés gyógyszerre van szükségük, s ezért a legkevésbé szorulnak támogatásra. Viszont így egy csomó ember kap egy kis pénzt, és érzi, hogy jól bánnak vele.”
