Tipikus példája a depreszszió. A nőknél többnyire egyértelműbb, könnyebben felismerhető tüneteket produkál: igazi levertséget, rossz hangulatot és közérzetet. Férfiaknál viszont sokszor megmagyarázhatatlan dühkitörések, agresszió, máskor "megszállott" munkamánia a vezető szimptóma. Nehezebben felismerhető az erősebb nemnél, és tartja magát az a tévhit is, hogy nőknél gyakrabban fordul elő. Egyesek, például a német pszichiátriai iskola képviselői, a tünetek különbözőségét elsősorban "macsó" társadalmunk rovásara írják, ahol a depreszszió szégyellni, titkolni való, nőies kórnak számít. Ahol a "gyenge nő" szomorúan viszszavonul, magába zárkózik, az igazi férfi viszont küzd, harcol (jelen esetben tombol, agresszív). Mások, elsősorban angol tudósok, a nemileg meghatározott organikus különbségeket hangsúlyozzák, és az agy kórélettanában már molekuláris szinten is bizonyos különbségeket vélnek felfedezni.

Nem elméleti kérdések ezek. A statisztikák szerint férfiaknál jóval kisebb arányban ismerik csak fel a depressziót, mint a nőknél. Különösen, mert a férfiak (igaz, a nők jelentős része is) először nem a pszichiáter szakembert, hanem háziorvosukat keresik fel a depresszió többnyire testi tüneteivel.

A nemi különbségek figyelembevétele sok szenvedéstől megkímélheti a beteget. Akár a haláltól is - az öngyilkosok jó része fel nem ismert vagy rosszul kezelt depressziós.