A Remetekertből a Kecske utcáig
- Nagykapornakról indultunk, felnőttek, gyerekek vegyesen, s a hét kilométerre lévő Remetekertbe igyekeztünk. Ott volt a mise, amit rengeteg ének, tánc, étel-ital és móka kísért. Sokszor gondolok vágyakozva ezekre a gondtalan együttlétekre.
Nagyszülei szegényparasztok voltak, anyja alföldi származék, apja asztalos a festői szépségű zalai falucskában. Aki mellett persze dolgozni is kellett. A vidéki paraszti világ - közbevetem, így, visszanézve - tiszta volt és átlátható, az emberek hétvégén fölsöpörték a járdát a házuk előtt, s tudták, mit ér a munkájuk. Ha ma nagy utazásokat teszünk egykor virágzó vidéki településeken, azt látjuk, teszi hozzá az építész, hogy fölütötte fejét a nincstelenség, és a vidéki embernek legtöbbször semmi köze a világ változásaihoz.
- Gondoltam, és mondogattam is otthon, hogy valami művészféle leszek - idézi föl a háború utáni időszak éveit az építész. - Apám ezt szépen végighallgatta, majd azt mondta, menjél te csak építésznek, úgy lesz jó. Az is valami művészetféle, de legalább pénzed is lesz.
1956. október 22-én a pesti műegyetem harmadéves hallgatójaként emlékezetes nagygyűlésen vett részt, majd tíz olyan nap következett, mely meghatározta az életét. Fegyvert is fogott, vizsgálati fogságban is volt - ám amikor további részletek felől érdeklődöm, elhárít, s azt mondja: ki nem állhatja a hőstörténeteket, melyek az újabb évtizedben egyre sokasodnak. - Legyen elég annyi, hogy az egyetemet elvégeztem - jegyzi meg, s felvázolja egykori gondolkodása lényegét. - Az a világfelfogás, hogy nem érdekes a teremtő Isten, hanem csak az anyag számít, nem volt számomra elfogadható. Egy ilyen lelketlen világba csöppenve lettem építész, elhelyezkedtem a periférián, a Szövtervnél, s elbújhattam a szovjet házgyári modelleket favorizáló központi szemlélet és kontroll elől.
A hatvanas-hetvenes években meghökkentő formájú vendéglőket, üdülőket tervez, a nyolcvanas években bizarr, de a környezet alapos ismeretére épülő megoldásokkal hívja fel magára a figyelmet. Első, már igazán makoveczesen "szerves" munkájának a sárospataki művelődési ház tekinthető, itt aztán később lakóépületeket is tervezett. Ez volt talán első szakmai konfrontációjának alapja is. Az országban ekkor - 1972-ben - tíz szovjet típusú házgyár ontotta a lakótelepi panelt, a standard lakásméret (négy személyre) 51 négyzetméter volt, egy négyzetméter építési költsége meghaladta a 15 ezer forintot. Makovecz Sárospatakon azt bizonyította ezekkel a városi lakásokkal, hogy mindez kihozható 8700 forintból is. Az ügy egy minisztériumi fegyelmi vizsgálatba torkollt, aminek eredményeként a Pilisi Parkerdőgazdasághoz került, majd részese, egyik szervezője lett a faluház-építési mozgalomnak. E sorok szerzőjének a külső és belső terek igen emberséges volta miatt a baki faluház (Zala megye) tetszik legjobban.
Az organikus építészettel egyetemi évei alatt ismerkedett meg. Kós Károly munkássága erősen hatott rá. A hetvenes években személyesen is tiszteletét tette Kolozsvárott - az élete végén az építészetnek hátat fordító, reformátusegyház-gondnokságot vállaló - idős mesternél.
A világhírnevet - Sárospatak után - a sevillai világkiállítás magyar pavilonja hozza meg végleg. Joggal fájlalja, hogy a fukar magyar állam végül a hazaszállíttatás helyett 300 ezer dollárért eladta a pompás építményt külföldön.
A rendszerváltozás évtizedét aktívan éli. Színházat tervez a szlovéniai Lendván (azelőtt Alsólendva), sportuszodát Egerben, templomot Százhalombattán, s tervei alapján épül a katolikus egyetemen Piliscsabán a Stephaneum. Sokat foglalkoztatott építész a határon túli magyar területeken is, Csíkszeredába templomot, Sepsiszentgyörgyre ravatalozót tervez és a keze nyomát viseli a dunaszerdahelyi átépített városbelső is. Közben létrejött az organikus építészeti törekvéseket összefogó Kós Károly Egyesülés, és felépült az a kis irodaház az óbudai Kecske utcában, ahol most több stúdióval együtt a Makona építésziroda is működik. A rendszerváltozás előtti Ybl-, Ifjúsági és SZOT-díjat 1990-ben Kossuth-díj, 1996-ban pedig a Magyar Örökség-díj követi, de aranyéremmel tünteti ki őt a Francia Építészeti Akadémia is. Angol, német, holland és olasz szerzők írnak róla monográfiát, magyarországi látogatásán Károly herceg rövid magánlátogatással tiszteli meg. Elismertségben tehát nincs hiány. Mégis elégedetlen. Dühös amiatt, hogy az Antall-kormány kárpótlási jegyeit az előző rendszer politikai haszonlesői használták föl, hogy az új építészgenerációt képző műegyetemen tovább folytatódott a bágyasztó kontraszelekció, hogy a szakmai kamaráknak nincs joguk fenntartani a szakmák belső rendjét, s hogy például az általa elnökölt Magyar Művészeti Akadémiát eddig még nem tudta köztestületként elismertetni. Elégedetlen a diszkriminatív magyar adórendszer miatt - nincs vele egyedül -, s úgy véli, az állam megfojtja a magyar vállalkozásokat. Haragszik azokra, akiknek mindegy, hogy a Szovjetunió, vagy az USA fenekét nyalják, és ki nem állhatja a lelketlen törtetőket. De csalódásait a máskor kőkeményen fogalmazó építész ezúttal rezignált köntösbe öltözteti: - Tizenöt éve az volt a gondom, hogy egy tönkretett országot hogyan lehet talpra állítani. Nem tudom, sikerült-e. Politikai-hatalmi ambícióim nincsenek, de bizonyos dolgokat szerettem volna elérni azért, hogy valamilyen polgári struktúra létrejöjjön.
A "polgári struktúra" létrehozásáért Makovecz Imre közéleti szereplőként minden követ megmozgat (más kérdés, hogy születésnapi találkozónkon azt mondta, "az igazi baloldali én vagyok, nem tudom, ezt hogy adja be a Népszabadságnak"). Tény, hogy 1996-ban egy évig a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának tagja volt, majd az Országépítő Alapítvány elnöke és a konzervatív, jobboldali közéleti személyiségeket, tudósokat, művészeket tömörítő Nemzeti Egység Mozgalom vezetője. De az is, hogy az Orbán Viktor nevével fémjelzett Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagjaként a Szövetség a Nemzetért Alapítványt egymillió forintos alaptőkével szintén ő hozta létre.
Mindebből kiviláglik, hogy Makovecz Imre a közelgő zajos kampányban nagy valószínűséggel nem Gyurcsányékat támogatja. De ez jottányit sem von le a baki faluház szépségéből.
