Az identitásválasztás alapjog
A XX. század elejének magyar zsidósága körében a zsidó csoporttudattól való elfordulás komoly méreteket öltött. A vallási identitás és a zsidó népi tudat párhuzamosan hanyatlott, nem úgy, mint például a zsidókkal szemben ellenségesebb lengyel vagy orosz közegben. Bár a szekularizáció itt is jelentős volt, a nem zsidók és a zsidók egymástól való kölcsönös tartózkodása, a jiddis nyelv kultúrahordozó szerepe és a baloldali vagy nemzeti zsidó politikai mozgalmak a zsidó etnikai kultúra és öntudat fennmaradását jelentették a vészkorszakig, mely elpusztította e kultúra hordozóit, s velük együtt kultúrájukat.
Magyarországon e szekuláris zsidó öntudat és kultúra, kevés kivétellel, nem alakult ki, bár Romániában például a két világháború között működött etnikai alapú Zsidó Párt, mely magyar és román zsidó tagokat tömörített és benn volt a parlamentben.
A tradicionális zsidóság számára világos volt, hogy Izrael népét kiválasztó Istenhez fohászkodnak, akinek szövetsége által áldást nyer a Föld minden népe; s hogy a hagyomány szövegeit akár héberül, akár arámi nyelven olvassák, akár jiddisül, akár magyarul vitatják meg, a hagyomány szerint zsidó nép és vallás nem választható el. De a szabadelvű, befogadó attitűd a zsidókkal szemben létre segítette az erre adott zsidó választ. A neológia: a vallás gyakorlatát és a zsidó önfelfogást a modernizáció és az urbanizáció korához igazító irányzat, mely a szekularizáció és az asszimiláció terméke, s egyben ezek kihívásaira adott felelet, igyekezett olyan világ- és önképet nyújtani, mely a társadalmi beilleszkedést lehetővé teszi, de vallásában a lehetőségekhez képest megőrzi a zsidóságot.
A vészkorszak idején átélt trauma következtében, a túlélő zsidóság újabb, jelentős része fordult el vallásától, közösségétől, idegenedett el önmagától. Sokan - érthetően - nem tudták beágyazni a velük történteket semmiféle hagyományos történelemfelfogásba, ezért kerestek utóbb, alkalmasint előre menekülésként világmegváltó teóriát, mely reményt jelentett, hogy ami megtörtént, soha többé nem ismétlődhet meg. Ám rövidesen kiderült, a kommunista rendszer sem jelent védelmet a zsidógyűlölettel szemben, sőt, alkalmasint maga is felhasználja az antiszemitizmust, legfeljebb anticionista mezbe bújtatva.
Mások úgy döntöttek, hogy zsidóként őseik földjén új országot teremtenek, vagy később csatlakoztak a cionista országalapítókhoz és fájó szívvel, vagy új reményekkel eltávoztak szülőföldjükről. Magyarországon maradt azonban hozzávetőleg százezer zsidó.
A pártállam negyven éve alatt a zsidó asszimiláció tovább folytatódott, ám a rendszerváltás után a szabadság megteremtette a zsidó identitás újragondolásának a lehetőségét is. A világ zsidóságával és Izraellel felvett kapcsolatok, valamint a nyílttá vált antiszemitizmus szintén hozzájárult, hogy sokan mérlegre tegyék mivoltukat.
A zsidó vallásosság százötven év hanyatlása után csekély mértékű, a hitközségeknek mindössze néhány ezer tagjuk van, s a népszámláláskor is mindössze tizenkétezer ember vallotta magát zsidó vallásúnak, nem szólva arról, hogy sokan úgy vélik, nem képviseli őket, nem működik méltó és vonzó módon a Mazsihisz. Sokak számára a vallás ma - már, és talán még - nem jelent átélhető identitásélményt, ha kultúrájuk részeként tekintenek is atyáik hitére. Ám nekik is joguk van a magyar alkotmány és a demokratikus közgondolkodás értelmében a szabad identitás-választásra, köztük azoknak is, akik úgy gondolják, hogy azonosságtudatukat zsidó nemzeti vagy etnikai kisebbségként élhetik meg, hasonlóan például a svédországi példához, ahol a zsidóság szintén kisebbség. Választásuk másokat nem kötelez, nem fenyeget. Senkinek sem kell attól tartania, hogy a zsidóság emancipációjával és a zsidó vallás recepciójával elért jogegyenlőségen és közjogi státuson csorba esik, s attól sem kell tartania, hogy mások: akár kormányzati hatalom, akár zsidó vezetők döntenek hovatartozásukról. Igaz, legitimitási probléma itt is felmerül, épp úgy, mint a Mazsihisz esetében, hiszen az esetleg létrejövő nemzetiségi képviselet sem az össz-zsidóság reprezentánsa, akárcsak a Mazsihisz, a kormányzat mégis így kezeli az utóbbit, mint ahogy a kisebbségi törvény hiányosságai folytán, a nemzetiségi képviselet is az adott kisebbség kizárólagos reprezentánsának tűnhet fel. "A zsidók" képviseletére azonban egyik szervezet sem jogosult kizárólagossággal, ám ettől még magától értetődően szükség van a különféle zsidó értékek, identitások és érdekek megjelenítésére. Egy olyan konzultatív kerekasztal, majd össz-zsidó képviselet létrehozása volna kívánatos - sokak számára nyilvánvaló módon, immár egy évtizede egyre sürgetőbben -, mely tömöríti a zsidó szervezeteket, és konszenzusos módon nyilvánul meg a legfontosabb ügyekben, ám nem sérti az egyes szervezetek autonómiáját.
Számos nyugat-európai és egy hazai felmérés is utalt rá, hogy a zsidó öntudat immár nem csupán vallási, hanem etnikai jellegű is. A Kovács András által vezetett zsidó identitáskutatás személyes azonosságtudatra vonatkozó kérdésére a válaszadók 23 százaléka jelölte meg a felkínált válaszok között az első helyen a "Magyarországon élő zsidó vagyok" definíciót, míg a "Zsidó vallású (származású) magyar vagyok" kategóriát 30 százalékuk választotta elsőként, bár mint a szerzők jelzik, a mintavétel sajátosságai miatt, a zsidósághoz erősebben kötődő személyek valószínűleg nagyobb arányban szerepeltek a mintában, mint a valóságban.
Elidegenedett korunkban emberek sokasága szenved hiányt a világban attól, hogy úgy érzi, nincs közösség, amelyhez tartozhatna, s amelyhez odatartozva leginkább kifejezhetné önmagát. A diaszpórában élő, az asszimiláció kora után megbélyegzett, üldözött és milliós veszteségeket szenvedett, jórészt hitét vesztő, majd a kommunista diktatúra egyházüldöző és minden identitást felőrlő évtizedeit túlélő zsidóság jelentős része érez így.
Bár a zsidóság komplex jelenségét szimplifikálja, s ezért bennem kétségeket is kelt, a fenti állapothoz képest talán másoknak mégis segíthet hosszabb távon a zsidó kisebbségi opció, illetve az erről folytatott vita - mert a vita az élet jele. Segíthet, mint minden olyan kezdeményezés, mely a rejtőzködés, az üldözötti és az áldozati tudat helyett felkínálja a pozitív azonosulás különböző mintáit, s önemancipációt, egyben visszautat jelenthet azok számára is a zsidósághoz s egy szabadabban, teljesebben megélt identitáshoz, akik ismerethiányuk, vallástalanságuk homályos szégyenérzete miatt ma elkerülik a zsidó közösségeket.
Szigorúan vallásos szempontból lehetne csupán elutasítani a szekuláris zsidó azonosságtudatot, ám sem a kormányzatnak, sem zsidó politikai vezetőknek, sem különféle megfontolásból véleményt mondóknak nincs joga - s a személyiséget annyiszor megtipró XX. század után erkölcsi alapja sincs - akadályozni, hogy polgártársaink szabadon definiálják identitásukat, és a törvények tiszteletben tartásával létrehozzák autonóm képviseleti szervezeteiket.
Mert e jog nem is tőlük ered: e jog az ember veleszületett és elidegeníthetetlen joga.
A szerző író,
