Az illetékes érdekképviseletek szerint egy baj van vele: kevés. "2006-ban 400 milliárd 300 milliós költségvetési kerettel dolgozunk. Ez a 2001-es 212,5 milliárdos támogatáshoz képest 190 százalékos növekedést jelent. De az előző évi 328 milliárd forinthoz képest is 22 százalékos növekedést mutat" - ezt mondja viszont Gráf József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter.

A szövegbe nehéz belekötni és nem is érdemes. Tény: az agrárágazat soha korábban nem tapasztalt költségvetési növekedésnek örülhet. Ám még mindig ott tartunk, hogy a tövet locsoljuk, miközben a gyökerek rothadnak. 1999 őszén Torgyán József bemondott egy számot: 413 milliárd forint. "Agrárkutatók" elemzése szerint ennyi kellett volna az ágazat gyors és a külvilággal szemben is erős magyar mezőgazdaság talpra állításához akkor, ám e sorok írójának legalább négyen súgták akkor oda, hogy a miniszteriális kitételeket nem kell annyira komolyan venni. Hogy igazából mindig annyi pénz lesz agrárius ügyekre, amennyi kell. Az uniós csatlakozás alaposan átírta az öt évvel ezelőtti vélekedéseket. Most minden annyi, amennyi. Ez jó és rossz egyszerre. Az agrárminiszter például joggal hivatkozhat bármennyi százalékos költségvetési bővülésre, a mindenkori érdekképviseletek azonnal kontrázhatnak: kevés. Ám van itt pár dolog, amit érdemes végiggondolni. Az egyik, hogy hosszú évek után kezd végre némi rend kialakulni a magyar agrárágazatban. Igen: pénzhez ma már csak az juthat, akit valóban megillet. A másik: igazából kevés megvitatandó tétel maradt. Miközben milliárdokról, területalapú és egyéb normatív támogatásokról beszélünk, egy egész ágazat szépen lassan tisztulni kezd, "szexűnyi" (értsd: engedély nélküli "szaporításra") vitt disznókanok helyébe legális fedező hímek kerülnek, a bejelentett - regisztrált - területek minden mázsája a rendszer részévé válik. Mert egyszer végre rendnek kell lenni.

Sokan nem hitték, hogy az uniós csatlakozás kisebb rendszerváltozással ér fel. Pedig így lett. Ebben az összevetésben igazából majdnem mindegy, hogy négyszáz- vagy háromszáznyolcvanmilliárd szerepel az ágazati minisztérium költségvetésében. A lényegről változatlanul kevesen mernek beszélni: aki most nem hajlandó beállni a sorba, földszerzési, támogatási, és adóbevallási lehetőségtől egyaránt elesik. Mindentől, amit az unió és a kormány kínál. De vannak itt más bajok is. Amikor a magyar parlament az agrárköltségvetésről beszél, talán érdemes lenne a forintokon és múltbéli sérelmeken túllátni. Észrevenni, hogy az agrárkereskedelemben már közvetlen (és időnként kissé lesajnált) szomszédaink is itt lihegnek a nyakunkba, ráadásul belső agrárüzleti rendszereink sem éppen acélosak.

A közmondás szerint a pénz mindent megold. Lehet, hogy ezt a vidéki életben és különösen annak fejlesztésében érdekelt politikusainknak talán nem feltétlenül kéne - kizárólagos vezérelvként - megfogadniuk. A magyar vidék mind politikai, mind gazdasági értelemben megosztott. Akad, aki a magángazdaságra, kisbirtokra esküszik, mások szerint viszont a közös gazdálkodásban van a jövő. Bennük csak egy a közös: sorba állnak a hivatalnál a támogatási dokumentumokért. A szubvenciókra most négyszázmilliárd jut. Jövőre talán négyszázhúsz.

Mindezt egy olyan ágazatra költjük el, amelynek igazából kizárólag az uniós csatlakozás okán kellett tisztáznia egynémely viszonyait (például, ki is az adott földterület valódi tulajdonosa, használója), s évek óta az egyetlen igazán komoly demonstrációs megmozdulásra buzdító kérdés is így szólt: mikor jön a pénz?

Négyszázmilliárd ide, garantált támogatás oda, van min elgondolkodni.