A jótékonysági eseményt Szőnyi Erzsébet, a Zeneakadémia tanára, a zeneiskola mentora nyitotta meg: ünnepi beszédében kemény szavakkal ostorozta a kormányt, amiért csökkentené a művészeti oktatás költségvetési támogatását, és dörgő hangon jósolta, hogy hamarosan a Kodály-módszert is külföldről hozzuk majd be, mert mint más kincseinkre, erre sem tudunk eléggé vigyázni.

Kampányidőben persze megszokott az ilyesmi, nincs olyan helyzet, amely ne volna át- (meg-, sőt le-) politizálható. Ilyenkor szinte közömbös, hogy Magyar Bálint épp az előző nap jelentette be, a megszorító javaslatot már visszavonták, a zeneoktatás állami támogatása jövőre épp annyi lesz, mint amennyi az idén volt. Az viszont fölöttébb tanulságos, hogy miközben tizenöt éve meglehetősen széles nyilvánosság előtt folyik a vita a közoktatás megújításának szükségességéről, a zeneoktatás szinte változatlanul élte át a rendszerváltást. Bár számtalanszor összecsaptak már a fontolva haladást szorgalmazó, a magyar iskolarendszer hagyományos értékeit hangsúlyozó konzervatív erők a rossz eredmények miatt mielőbbi változást sürgető liberálisokkal, a programokban olyannyira fontosnak minősített művészeti nevelés valós reformjáról szó sem esik.

Kodály országában egyszerűen nem comme il faut feltenni a kérdést, hogy a bő fél évszázada hivatalossá lett módszer kőbe vésett metódus-e. Nem fordulhat-e elő, hogy miként a gyerekek gondolkodása és a magukkal hozott ismeretek halmaza is változik, úgy a zenére nevelésük érdekében is új utakat kellene találni? Ugyanígy nem képezi nyilvános vita tárgyát a zeneoktatás óhatatlan elitizmusa. Tudjuk, hogy a zenei tagozatok - akárcsak a többi speciális osztály - elsősorban azokat juttatják pluszismeretekhez, akik eleve több hozott előnnyel rendelkeznek, és a legingyenesebb hangszeres képzés is főleg azok előtt van nyitva, akik a járulékos költségeket állni képesek. Arról viszont már nem beszélünk, hogy a zene nevelő hatására alighanem azoknak lenne a legnagyobb szükségük, akik most nem kapnak többet az általános tananyagban szereplő régi és új stílusú népdaloknál.

Ha követték a lapunkban pár hónapja lezajlott pengeváltást arról, kizárólag klasszikusokat vagy netán könnyűzenét is lehet-e tanítani az iskolásoknak, érzékelhették: talán sehol nem választja el olyan sűrű szögesdrót a való világot az oktatás világától, mint a zenei képzés területén. A hadállásaikat védők büszke konzervativizmusa nem engedi, hogy átkukucskáljanak a kerítésen. Vitát sem lehet kezdeni arról, mi a fontosabb: a zene megszerettetése, a zene művelése iránti igény fölkeltése, vagy a kodályi "jó" zene tananyagszerű elsajátíttatása. Ki látott valaha örömzenét énekórán, vagy iskolai kórust kitörni a Bárdos-Farkas-Kodály szentháromságból? Szemérmesen - hiszen ez mégiscsak Kodály országa - meg sem említjük: a hagyományos oktatás funkcionális zenei analfabéták tömegeit bocsátja útjukra, hiszen a magyar lakosság nagy része épp úgy nem tud kottát olvasni, mint ahogy sosem tanult meg oroszul.

Ezen alapkérdések tisztázása helyett a politika hosszú ideje egy dolgot tesz. Némi huzakodás után végül mindig biztosítja a szégyenletesnél valamivel több pénzt a művészeti képzésnek. Amely aztán újabb és újabb generációkat nevel föl. Olyannak például, mint a koncerten mellettem ülő törökbálinti jótékony, aki történetesen így indokolta részvételét: "Kocsis Zoltánt, ugye, látni kell..."