Retrospektív:

Folyamatos múlt: A második világháború emlékezete

Lili Marlene igaz története / The True Story of Lili Marlene

Dokumentumfilm a híres második világháborús slágerről korabeli felvételekkel. A film bemutatja, hogyan vált a dal egyszerre a legnépszerűbb slágerré az Észak-Afrikában egymás ellen harcoló angol 8. hadsereg és a német Afrika-hadtest katonái körében, és megismertet bennünket Lale Andersennel, a fiatal énekesnővel, akit ez a felvétel egyszerre tett híressé és sodort veszedelembe a háborús Németországban.

1944. szeptember 3.: öt évvel ezelőtt éppen ezen a napon tört ki a háború. Timothy James Jenkins a bölcsőjében fekszik a szülészeti osztályon. A narrátor mesél neki Goronwyról, a bányászról, Alanről, a gazdálkodóról, Billről, a mozdonyvezetőről és Peterről, a sebesült vadászpilótáról, róluk, akik részt vesznek, az egész országgal együtt a totális háborúban. A szövetségesek éppen most lépik át a belga határt, és törnek Németország felé. Mindenki tudja, hogy az utolsó felvonás következik. Ám a harc még folyik, miközben Timothy önfeledten gőgicsél az ágyában: V2-es rakéták csapódnak be Londonban, Goronwy megsebesül a lövészárokban, a Királyi Légierő bombatámadásai a földdel teszik egyenlővé a német városokat. Eközben zajlik a kulturális élet: Myra Hess zongoraesteket ad, a gyerekkórus a szovjet küldötteket üdvözli, George Woodbridge és John Gielgud pedig a temetői jelenetet játssza a Hamletből. A napló egészen Németország bukásáig és a győzelem napjáig követi nyomon az eseményeket. Ahogy közeledik a háború vége, egyre fontosabbá válik, hogy mi is jön majd utána, és egyre erősödik az eltökéltség a túlélőkben, hogy soha többé ne engedjék így elrontani a dolgokat, mint legutóbb. Az egyszerű emberek vágyairól és reményeiről fölvillantott pillanatkép sokak szerint Jennings remekműve.

A táborok emlékezete egy, az Imperial War Museum birtokába került dokumentumfilm a német koncentrációs táborok felszabadításáról. A filmet 1945-ben a szövetségesek, mint közös produkciót Londonban állították össze, de végül nem mutatták be. Miután az amerikai fél visszalépett, a program egyedüli felelőse a brit Tájékoztatási Minisztérium lett. Alfred Hitchcockot nevezték ki rendezőnek, az utómunkálatok elkészítésével pedig Richard Crossmant bízták meg, aki járt Bergen-Belsenben. A film feltételezett hat tekercse közül öt 1952-ben a Háborús Hivatal filmraktárából a Filmtörténeti Múzeum archívumába került. A mostani változat narrációját 1985-ben rögzítették. A sokkoló felvételeket követő kommentár szerint a film készítői abban bíznak, hogy a közönség „képes lesz felfogni és megemészteni a szörnyű lecke tanulságait”.

Roman Karmen, a híres rendező és operatőr felvételei a tárgyalóteremből. A rövidfilm helyszíni felvételekkel mutatja a nürnbergi pert, a náci főbűnösöket és a szövetséges hatalmak által delegált bírákat. A perről szóló terjedelmes eredeti felvételek töredékeit számos a nácizmus bűneit elítélő filmben, pl. A népek pere című dokumentumfilmben is felhasználták, de bevágták olyan propagandafilmekbe is, amelyek manipulatív módon igyekeztek párhuzamot vonni a jelen és múlt között, mint például a Nürnberg 40 év múltán című film.

Pare Lorentz, a híres amerikai dokumentumfilmes rendezte és vágta ezt a filmet 1946-ban. A művet az amerikai kormány dobozba záratta és „eltemette”, attól tartva, hogy túl sokkoló. 1996-ban fedezték fel kutatók a Tinbergen Archívumban, a kaliforniai Beverly Hills-i holokausztkutató és oktatási központban. A film szinte kizárólag egykori eredeti náci filmfelvételekből készült.

Menedékjog (Tudósítás a menekülthelyzetről 1949. január) / Asylrecht

A film a menekültek és menedékkérők helyzetét mutatja be Németország angol megszállási zónájában, ahová sokan próbáltak menekülni a szovjet zónából. A mű első részében számos menekültet láthatunk, amint éppen átkelnek a zónákat elválasztó „zöld határon”, határőröket a nyugati és keleti oldalon, és egy menekülteket szállító buszt. Majd különböző menekülttáborokban, Schleswig-Holsteinban, Alsó-Szászországban és Észak-Rajna-Vesztfáliában készített képeket láthatunk. Az utolsó, hosszabb rész bemutatja a Nyugatra érkezés és befogadás folyamatát az uelzeni táborban, ahol a menekültek „osztályozását” végzik. A néző egyedi történeteket láthat: a tisztviselők menekültnek fogadják el a menedéket keresőket, vagy visszautasítják kérelmüket. Utóbbiak választhatnak, hogy illegálisan az angol zónában maradnak-e, vagy visszatérnek a szovjet zónába. A film nyersanyagából készítettek később egy „hidegháborús” változatot is, amelyből a kínos részeket kivágták.

Az elkötelezett baloldali filmrendező a második világháború után felcsillanó reményektől fűtve lelkesen üdvözli a szocialista rendszerek megszületését Kelet-Európában. Eredetileg a film négy, az új ‘demokráciákról’ szóló epizódból állt volna: Bulgáriáról, Csehszlovákiáról, Lengyelországról és Jugoszláviáról. Mivel Tito időközben szakított a sztálini vezetéssel, a Jugoszláviáról szóló részt elhagyták. A bolgár fejezetben az öntözési rendszer kiépítése csökkenti az emberek kiszolgáltatottságát az időjárásnak. A cseh rész Husz Jánost, a cseh nemzeti érzést, illetve a háború utáni új társadalmi és gazdasági rend felépítését állítja párhuzamba. A lengyel epizódban egy asszonyt követhetünk nyomon, aki elhagyja a lerombolt Varsót, és egy acélműben vállal munkát, hogy új otthont teremtsen magának valahol Nyugat-Lengyelországban. Mindhárom epizódból sugárzik a szocializmus által ihletett derűlátás: azt a folyamatot mutatják, ahogyan új szocialista demokrácia épül a háború előtti kapitalista országok romjain.

A film negyedszázaddal Leni Riefenstahl Az akarat diadala című filmjének elkészülte után visszatér a nürnbergi pártnapok helyszínére. A színhely ma üres és elhagyatott, a tér a semmiben lebeg. Speer gigászi díszleteit és Hitler bombasztikus vízióit újra szemügyre vehetjük a kritikai művészettörténet és a radikális archeológia eszköztárának segítségével. A film szembesít a nácizmus örökségével, miközben minden kockájával arra figyelmeztet: nem szabad felejteni! Kluge első filmje az építészet, a nürnbergi birodalmi ünnepségsorozatok „dicsfénye”, a gigantikus, római stílusban épült kongresszusi csarnok képeinek felidézésével próbálja elemezni és bemutatni a náci rendszert. A Kőbe vésett brutalitás nemcsak olyan film, amely érdekes és fontos ismereteket közöl egy korszakról, nemcsak magyarázatot kínál a német kultúrtörténet egy fejezetére, hanem annak is ékes dokumentuma, hogyan próbálja újrateremteni önmagát a háború utáni nyugatnémet filmezés.”

Három különböző, mégis jellemző történet arról, hogyan csap össze az idealizmus a „Történelemmel”. Adolf Reichwein porosz kormányhivatalnok és egyetemi professzor. A náci uralom idején egy falusi iskolába vonult vissza, ahol kidolgozott egy modellt a tanítás elveiről. 1944-ben fölakasztották. Friedrich Rühl szenvedélyes tanár volt, aki hitt az oktatás hatalmában. 1944-ben egy csoport diákot vezetett a frontra, akik közül mindössze négyen maradtak életben. A háború után Rühl már nem akart visszatérni a tanításhoz. Margit M. a radikális iskolareform híve volt. Úgy érezte, hogy a „párt uralma idején” nem maradhat tovább vezető tanár. Végül mégis elfogadott egy tanári állást Kelet-Németországban, hogy azután egy önkényes fegyelmi eljárás nyomán eltiltsák szakmája gyakorlásától.

Dokumentumfilm a híres jugoszláv atlétáról és mozirajongóról, Alekszicsről, aki a nácik által megszállt Belgrádban forgatott játékfilmet, és emiatt számos kellemetlensége volt a felszabadulás után. A jugoszláv rendező, Dusan Makavejev véletlenül botlott az első jugoszláv hangosfilm kópiájába, amit azért ítéltek feledésre a második világháború után, mert Alekszics a németektől kapta filmjéhez a felszerelést. A történelmi kollázsban Makavejev a stábbal és Aleksziccsel készített interjúinak részleteit keveri német propagandafilmek és Alekszics melodrámájának képkockáival.

A rendező Onboro asszonyt kérdezi, aki egy bár tulajdonosa volt, majd feleségül ment egy amerikai katonához a második világháború után. Az általa adott leírást az amerikai megszállásról a rendező korabeli híradófelvételek bejátszásával szakítja meg, amelyek gyakran ellentmondanak a szemtanú beszámolójának. A film a „hivatalos” történetírás alternatívájának lehetőségét tárja elénk: világos és határozott szemléletmódja súlyos kérdéseket fogalmaz meg magával a dokumentumfilm-készítéssel kapcsolatban is. A film a műfaj egyik kivételes mesterműve.

A dokumentumfilm egy csoport egykori magyar zsidó deportált útját kíséri végig, akik négy évtized múltán térnek vissza Auschwitzba. A látogatás felidézi az emlékeket a háborúról és a fogságról, az áldozatok és a túlélők későbbi sorsáról. Az utazás képeit meg-megszakítja egy beszélgetés egy asszonnyal, aki a táborban szerzett betegsége miatt nem tarthatott a többiekkel. Nyugodt hangon beszél a halálsorokról, ahol élet és halál kérdésében a rideg és érzéketlen önkény döntött.

Izgalmas betekintés több mint harminc ún. „kultúrfilmbe”, azaz náci rövidfilmbe, amit a játékfilmek előtt vetítettek a mozikban. A filmrészletek a gátlástalan rendszerpropaganda mintapéldányai: Németországot önbizalomtól duzzadó országnak ábrázolják, amelyet természetrajongók, iparosok laknak, olyan emberek, akik egyszerre elkötelezettjei a hagyománynak és a haladásnak. A film harminc egykori, velejéig képmutató és álságos dokumentumfilm és filmhíradó felhasználásával készült, amelyeket 1933 és 1945 között vetítettek.

A dokumentumfilm a németországi „cigányok” üldöztetésével és 1945 utáni kártérítésükkel foglalkozik. Újságcikkek, fényképek, dokumentumok és a fajkutatók által összegyűjtött más bizonyítékok garmadája bizonyítja, hogy a szinti és roma lakosság szisztematikus üldözése nem 1943-ban kezdődött, amint ezt később sokáig hitték, hanem már 1936-ban. A háború után az erre vonatkozó bizonyítékokat elzárták, hogy megakadályozzák vagy legalábbis késleltessék a kártérítést. A német nyelvű cigányok, a szintik tiltakozásának hatására csak 1981-ben kerültek napvilágra a bizonyítékok.

Elmélkedés a fényképezés és a kép hatalmáról, középpontjában azzal a történettel, mely szerint 1944 áprilisában az amerikai bombázógépek elrepültek Auschwitz fölött, és képeket készítettek a haláltáborról. A képek az 1970-es évekig a CIA titkos archívumába szunnyadtak. De ez csupán a kiindulópont a film készítője, Farocki szabad asszociációihoz, amelyek a fényképezés és az ítélkezés, a mérlegelés viszonyát vizsgálják. Mozgalmas kollázs, számos történelmi jelentőségű filmtöredékkel.

A nácik és francia kollaboránsok által a második világháború idején készített, rég elfeledett filmfelvételek és filmhíradók briliáns összeállítása. Petain marsall Vichyben, e Közép-Franciaországban lévő kisvárosban székelő bábkormánya német uraival együttműködve gyártotta a náci propagandát. Annak érdekében, hogy a közvéleményt a szövetségesek és a zsidók ellen fordítsák, nagy műgonddal dolgozták ki a háborús évek alternatív történetét. Az eredmény ma is sokkoló, egyben rémisztően hatásos. A francia új hullámhoz tartozó rendező, Claude Chabrol mesteri elemzést nyújt a nácikról és manipulációs technikáikról.

Marek Edelman, a Zsidó Munkás Szövetség egykori tagja, a varsói gettófelkelés egyik vezetője lenyűgözően alapos és életteli beszámolót ad az 1943. április 19. és május 10. közötti események történelmi láncolatáról. Edelman visszaemlékezéseit felerősítik a filmkészítők által megidézett, a deportálandó zsidókról készített náci felvételek – hipnotikus erejű, lassított, diafilmszerű bejátszások. Az Edelman krónikája szenvedélyes és ékes bizonyítéka annak, nem lehet eleget beszélni a holokausztról.