Nekem úgy fest, hogy Amerika érdekeltsége immár korlátozott. Nem annyira arra "fókuszál", hogy a vetélkedő felek közelebb kerüljenek a tartós rendezéshez, a határok végleges megvonásához, egyszóval mindazokhoz a kellékekhez, amiket az Egyesült Államok, az Európai Unió, Oroszország és az ENSZ e fogalom tartalmába beleírt - hanem sokkal inkább arra, hogy "legalább" az egyetlen, szabadnak mondott palesztin terület, államcsíra (Gáza) életképes legyen. Minden egyébben aligha lehet korlátozni az izraeli kormányt, ami éppenséggel nem üdvözítő jel, de hát: ez van.

A Gáza-övezet pillanatnyilag "nagy börtön". Lakóinak, a lakói által megtermelt javaknak és az általuk igényelt szolgáltatásoknak nincs szabad útjuk se Egyiptom, se a palesztin államterület nagyobbik fele, azaz Ciszjordánia felé. Az izraeliek minden mozgást ellenőrizni akarnak, és az igazat szólva nem teszik ki a lelküket azért, hogy a palesztin önállóság a Föld egyik legkisebb, de vitán felül legsűrűbben lakott, 70 százalékos munkanélküliséggel küszködő darabján megvalósuljon. Őket az érdekli, hogy saját biztonságukat még egy piciny sérelem, kockázat se érje. Ezért dolgoznak gőzerővel azon, hogy megpróbálják kirekeszteni a mozgásból is, Palesztina politikai jövőjéből is felfegyverzett politikai ellenfeleiket, mindenekelőtt a gázai központú Hamászt.

Rice amerikai külügyminiszter, aki a Gáza-övezet kiürítése óta most először bukkant fel Izraelben, állítólag össze is szólalkozott emiatt Saron miniszterelnökkel. Rice (és Bush elnök) annak a híve, hogy a szélsőséges szervezeteket a demokrácia-folyamatba való bevonásukkal lehet leszerelni, kicsit durvábban szólva: háziasítani. Saron "óriási tévedésnek" tartaná, ha a januári palesztin választásokon a Hamászt - amely Izrael létét is kétségbe vonja - engednék indulni. Minthogy azonban az egész közel-keleti amerikai politika a demokrácia exportja körül összpontosul, nehéz Washingtonnal megértetni, hogy egy politikai processzusból miért kéne kizárni egy szervezetet, amely - minden jel szerint - készen áll e processzus támogatására, más szóval Palesztina jövőjének szavazólapokkal való formálására, amitől évtizedeken át elzárkózott. Az amerikai gondolkodás azt sugallja, hogy lett légyen bármilyen radikális is egy szervezet, ha a demokrácia szabályai szerint kezd játszani, az megbízható jelzés arra nézve, hogy előbb utóbb egy lábra áll. Azaz: lefegyverzi magát, föladja a két lábon állás (katonai és politikai) koncepcióját.

Erről az egyébként sem mindenütt érvényesülő tételről Rice-nak aligha sikerült meggyőznie Saront. Az összképben egyetlen vigasztaló elem van: az izraeli baloldal Amir Perec személyében olyan vezetőt talált magának, amilyen a meggyilkolt Rabin óta nem volt. Ő az izraeli megszállást erkölcsi, biztonsági és gazdaság tehertételnek tekinti, és visszamenne oda, ahol Arafat és Ehud Barak Camp Davidben abbahagyta. Ez az ember elégedett palesztinokat szeretne látni maga körül. Tudja, hogy e nélkül az érzület nélkül se béke, se jólét. De Perec rettentő messze van még attól, hogy országa vezetője lehessen.