Alternatívát kellene állítani az immár 114 lépés egyes pontjaival, vagy egészével kapcsolatban - ez azonban mindeddig nem sikerült neki. A százvalahány lépésben ugyanis ezidőtájt éppen az működik a legjobban, amitől kezdeményezői a leginkább tartottak: hogy egészében alig követhető, nehezen áttekinthető; hogy későn kezdődött, így teljességgel befejezni nemigen lehet, ám éppen ezért a pontok teljes körű megvalósulását várni a ciklus végéig úgyszintén irreális - azt azonban ki lehet mondani: végre valami elkezdődött. Ráadásul a lépések tetszőlegesen szaporázhatók: bárki bármit mondott az elmúlt héten, hétfőn az már beépíthető a pontok végtelen sorába.

Magamon próbáltam mérni a hatást: a tegnap bejelentett három pont különösen kedves volt a fülemnek. A kis- és középvállalatok munkáltatási támogatása, az ingyenes képzés és átképzés minimálbéres ösztöndíjjal megfejelve, meg a közszféra korszerűsítését humánusan megoldani ígérő javaslat - milyen szép is lenne! Tudjon mindenki dolgozni, aki dolgozni akar! - hát hogyne támogatná ezt Orbán elnök úr is, aki a Nap-kelte vendégeként éppen erről áradozott a múlt héten. Vágyai valóra válhatnak, ha ő is a kormány százegynéhány lépéses programjára szavaz - ahogy Gyurcsány bicskanyitogató iróniával célozgatott erre.

Föl lehet persze vetni, hogy a kormányfő gátlástalanul lenyúlta a Fidesz javaslatait is. Mint ahogyan a szocialisták lenyúlták Dávid Ibolyáék ötletét a nemzeti minimumról, s ezt az elnök asszony fel is hánytorgatta a parlamentben. Ugyanígy azt, hogy a "nyugodt erő" 1990-ben eredményes szlogenjét meg Orbán Viktor csente el az MDF-től. Most tehát ez a módi, az egyetértési kényszer - s ezt a miniszterelnök diktálja. Érdekes volt a parlamenti metakommunikáció: Áder és társai hol kacagtak Gyurcsány javaslatán, hogy a pártelnökök mind menjenek, és az ő szobájában dugják össze a fejüket a még nagyobb egyetértés érdekében, hol meg elképedve hallgattak. Aztán - bár felszólalásában még megjegyezte, hogy a megegyezéshez nem szükséges elbújni - elment az ő elnökük is, mert még mindig így jött ki kevésbé rosszul a politikai társasjátékból, mintha a nagy békülékenységre rácáfolva az ülésteremben marad. Elvitte persze szemrevaló garanciatörvény-javaslatát is, amely szintén a büdzsé kiadási oldalára koncentrál, azaz a választók kedvében jár, mint kiderült róla - hatástanulmány nélkül, s csak preambulumában szentelve néhány mondatot a szocialisták nemzeti minimumának.

Dávid Ibolya és Kuncze Gábor joggal méltatlankodik, hogy a píárakciókban elvész a lényeg, valamint hogy mindez a választópolgárok félrevezetése, egyben lenézése. Bizony van ebben valami, szlogenekkel, látszatgesztusokkal birkóznak az urak, mosolyogni próbálnak, miközben az erőlködéstől verítékben úsznak. A közvélemény-kutatások mégis azt mutatják, hogy a választópolgárokra egyelőre ez hat, ez működik. Úgy néz ki, hogy ezzel lehet nyerni. És bár igaz, hogy "a felelősség nem helyettesíthető sem semmiről nem szóló aláírásgyűjtéssel, sem üres kétharmados törvényekkel", ahogyan Kuncze Gábor véli, ebből nem következik az, hogy egy felelőtlen kampányt biztosan nem követhet felelős kormányzás.