Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor minden lakáshoz külön-külön antenna tartozott? Ezek ott hajlongtak a szélviharban, és mondjuk egy tízemeletes ház teteje olyan volt, mint egy frissen telepített nádas. Ez, persze csak addig tartott így, amíg rá nem jöttek a lakók, hogy a lakásokban már régen ott volt a gyár lyuk, ahová a tévé megfelelő dugóját kellett csak behelyezni és miénk volt a világ.

Na, persze ne essünk túlzásokba, nem az egész világ, csak az, ami bejött a közeli Kab-hegyről. Merthogy akkor még nem voltak műholdas sugárzások, és fájó szívvel néztük, ahogyan a szomszéd balkonján egyszer csak megjelent egy óriási méretű tányér, és gazdája egy vastag fémkarra szerelte a titokzatos szerkentyűt. Forgatta-forgatta a parabolaantennát, bentről pedig az asszony kiabált: Most jó!

Amíg nem voltak központi antennáink, éjjelente olyanok voltak a tízemeletes házak tetői, mintha megannyi holdkóros sétálgatna egy tenyérnyi, ám annál sűrűbb, kis erdő közepén. Pedig nem. Csak arról volt szó, hogy így próbálták az emberek korrigálni a szellemképes, leárnyékolt tévékészülékeket. Máskor a férfinép ott egyensúlyozott a tetők szélén, aminek, valljuk be, inkább a nyaktörő mutatványok előtt bedobott szíverősítő volt az oka.

Volt, aki nem adta fel, és a már említett óriás parabolaantenna mintájára lavórokat rakott ki, de az illető csakhamar rájött, hogy nem mind arany, ami fénylik.

Teltek-múltak az évek, és a parabolaantennák átmérője is egyre kisebb lett. Volt persze olyan is, hogy az antennát vasbetonba kellett önteni, nehogy lába keljen a csodaműszernek. Az antenna lenyúlása főleg olyankor volt kellemetlen, amikor, mondjuk éppen a várva várt szilveszteri műsor vagy futballmeccs ment a tévében. Ilyenkor se kép, se hang. Csak a sötét képernyő.

Régen úgy hirdették a környékbeli lakásokat: erkély és parabolaantenna van. Ma már mosolygunk ezen, bár az előbbi még mindig vonzó lehet, van is némi árfelhajtó hatása.