A munka nélkül maradt nők és férfiak napközben többször is megteszik az utat otthonuk és Ibolya kávézója között.

A hatszáz lelkes - napos teraszokkal, szurdokkal, vízeséssel ékes - falu utcáin áll a délelőtti csönd. Az aszfaltos útról nagykertes, verandás ház nyílik. Kinn barátságtalan, latyakos idő. A parasztház első szobájából átalakított kávézó-sörözőben jó meleg van, és persze kávészag, cigarettafüst. A fekete, kerek fémasztalokhoz tolt székek még üresek, de a pult mögött rendezgető Ibolya egy percre sem marad egyedül - egyfolytában nyílik a maga mázolta bejárati ajtó.

- Eredetileg kávézót akartam nyitni, úgy képzeltem, lesz végre egy hely, ahová a falubeli nők, gyerekek, öregek is beülhetnek, de ebből itt nem tudnék megélni, úgyhogy sörözőre is megkértem az engedélyt - teszi le a csinos, filigrán nő a csapolt sörrel teli poharakat, a pultot támasztó vadászemberek elé. - Vidéken még úgy van, hogy a nő sorsa attól függ, mennyire tud megfelelni a férfi elvárásainak. Nő kocsmába nem teheti be a lábát, ide viszont jönnek a barátnőim, a szomszédasszonyok, megisznak egy kapucsínót, elbeszélgetünk. Tavaszra kialakítom a kerthelyiséget, veszek pingpongasztalt a gyerekeknek. Van engedélyem fagylaltra, süteményre is. Egyszer még szabadidőközpont lesz ebből az óriási kertből - biztatja magát erősen.

Ibolya húsz év házasság után költözött vissza a szülőfalujába. A válás után a férjével közösen épített családi ház ráeső feléből vette meg az öreg parasztházat, majd nemsokára új társra talált. Öt évig dolgozott élettársa vendéglátóegységében, de mint mondja, megelégelte az állandó kiszolgáltatottságot. Úgy döntött: függetleníti magát.

- Negyvenhat évesen hová mehettem volna innen a varrónő és a gyors- és gépíró végzettségemmel? - tárja szét kezét. - Még a vendéglátózás előtt allergiát kaptam a varrodában a farmerfestéktől, a gyors- és gépírásban pedig nem volt elég gyakorlatom. A söröző-kávézót leginkább azért találtam ki, hogy munkahelyet teremtsek magamnak - mondja Ibolya.

Habár az itteni környezetnél jobban szereti a városi nyüzsgést, a tizenhétezer forintos szociális segély mellett nem gondolhatott másra, mint hogy a saját házában hoz létre vállalkozást. Egész télen tervezgetett, tavaszra beszerezte az engedélyeket. A munkálatok viszont elhúzódtak, mert a mesterek hol nem jöttek, hol korábban hagyták abba a munkát. Ibolya kitartóan hordta a kezük alá az anyagot, aztán - maga is alig hitte - megtanult csempézni, nyílászárókat festeni. A működési engedély beszerzése közben mégis majdnem feladta.

- Egyedül jártam a hivatalokat, a környezetemben senki sem ismerte ezt a bonyolult folyamatot - idézi föl Ibolya a történteket. - Már az idegöszszeroppanás határán voltam, mire augusztusban megnyitottam az üzletet. Mindennap éjszakáig dolgoztam. Banki hitelre nem gondolhattam, úgyhogy belefutottam egy kis családi kölcsönbe.

Egy pár érkezik gombázásból a bejárati ajtó elé. Leslagozzák a sarat a gumicsizmájukról, úgy lépnek be a helyiségbe. Ibolya megjegyzi, hogy a vendégek meglepően vigyáznak a tisztaságra - ő kulturált környezetet teremtett, aki eddig idejött, élt vele és tiszteletben tartotta.

A kávézó-söröző reggeltől estig nyitva tart. Ibolyának nincs alkalmazottja, az árut helybe hozzák. Édesanyja hordja neki az ebédet, ha el kell szaladni valahová, rábízza az üzletet. Egyelőre bírja, fáradtságról csak mély karikás szeme árulkodik. Elhatározta, hogy a falusiak találkahelyévé fejleszti a kávézót, de azért bizakodik, hogy egyszer beindul az idegenforgalom is a környéken: a polgármester asszony folyamatosan pályázik a Drégelypalánkkal közösen kidolgozott turisztikai fejlesztési programmal.

- A gyerekeim most Balassagyarmaton laknak. A lányom üzletvezető, a fiam autószerelőnek tanult, most érettségizik - mondja nem kevés büszkeséggel a hangjában Ibolya, és mindjárt hozzáteszi: akármi történik, ők örökre egy család maradnak. Az asszonynevét is megtartotta. Értelmetlennek látja, hogy egy nőt másképp hívjanak, mint a gyerekeit - még ha elvált is.

"Tavaszra kialakítom a kerthelyiséget, veszek pingpongasztalt a gyerekeknek"