Goncourt, belga akcentussal
Francois Weyergans nem titkolta: éppen borotválkozott, s csaknem még aludt, amikor - amúgy ebédidőben - brüsszeli lakásán felhívták a párizsi Drouant étteremből. Ekkor tudta meg, hogy ő kapta az idén a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat. Holott a La Libre Belgique szerkesztőségében már javában készült a másnapi lapszám, s a címoldalon a büszkeséget, valamint a belgáknak a franciákkal szembeni, részben kiejtésük miatt kialakult kisebbrendűségi érzését egyaránt tükröző szalagcím: "Goncourt - belga akcentussal".
Marcel Proust, André Malraux, Simone de Beauvoir, Marguerite Duras - a megjelenése és stílusa okán csak "belga Woody Allenként" emlegetett 64 éves író természetesen rögtön tisztában volt azzal, milyen korábbi kitüntetettekkel került egy társaságba. És nyomban mindent megbocsátott a Grasset kiadó szerkesztőjének, aki az idén az ő önéletrajzi regényével (Három nap anyámnál) akarta elhódítani a Goncourt-t, ezért szeptemberben hol könyörögve, hol már fenyegetőzve hajszolta őt: készüljön el végre!
A Goncourt ugyanis óriási felhajtás, presztízs és üzlet. Utóbbiból a jogdíjak révén kijut az írónak is - noha az elismeréshez papíron csak egy tízeurós (2500 Ft-os) csekk dukál. Ennyi pénzért sokat nem lehet enni-inni a Drouant-ban, amelynek különtermében a nyertesről döntenek. Főleg azonban a kiadók harca ez, ahogyan a Forma-1 is leginkább az autógyáraké: az utóbbi tizenöt évben négy nagy francia könyvesház, az Albin Michel, a Gallimard, a Grasset és a Minuit uralta a kitüntetést. Mint Weyergans példája mutatja, lényegében a díjra íratnak könyvet. S egy hangyányival gyorsabban dolgoznak, mint a komótos belga szerző: a Grasset-nak másfél munkanapra volt szüksége, hogy a ma is élő, 91 éves Weyergans mama előtt tisztelgő regényre az egész francia nyelvterületen felkerüljön a papírszalag - Goncourt-díjas! A kiadó nem rejtette véka alá, 60 ezer helyett immár 210 ezer eladott példánnyal számol.
Amit a brit szigeteken Samuel Johnson egyedül megoldott - megteremtette a modern irodalmi életet, s a vele járó kanonizációt -, ahhoz a franciáknál két ember kellett, a Goncourt-fivérek - gúnyolódhattak régen az angolok, ám kétséges, hogy felveszi-e rangban ma bármi is a versenyt az utóbbiakról elnevezett, 1903 óta kiosztott díjjal. A győztesről irodalmi pápák döntenek, akik kihalásos alapon cserélődnek, s minden hó első keddjén együtt ebédelnek a Drouant-ban, ahol az újonnan csatlakozott tag elhunyt elődje terítékét örökli. A tíz főítész között van ma a Magyarországon is középiskolai tananyag Jorge Semprun, továbbá Bernard Pivot, a francia kulturális televíziózás atyaúristene, az elnyűhetetlen Francois Nourissier, aki csaknem harminc éve ebédelhet a különteremben, azóta, hogy váltotta a nálunk a Stílusgyakorlatok révén (is) ismert Raymond Queneau-t.
Idén a döntnökök nagy meglepetéssel szolgáltak. A várakozásokkal ellentétben 6:4 arányban a dobogó második helyére szorult a kortárs francia irodalom fenegyereke, Michel Houellebecq az Egy sziget lehetősége című regényével. Az első négybe került viszont Jean-Philippe Toussaint, szintén kis belga akcentussal...
Brüsszel, 2005. november
