A rejtőzködő ember
Antal Péter "rejtőzködésének" azonban immár vége: a debreceni önkormányzat ugyanis az ő kollekciójának - az úgynevezett Antal-Lusztig-gyűjteménynek - az elhelyezésére épít egy új, modern művészeti múzeumot. A 3,3 milliárd forintos létesítmény jövő tavaszra készül el, a tárlat a tervek szerint 2006 szeptemberében összeáll. E beruházás apropójából vállalkozott a nyilvánosságtól mindeddig elzárkózó, és csak rövid nyilatkozatokat adó Antal Péter arra, hogy először lapunkban meséljen az életéről és a gyűjtőszenvedélyéről.
A műgyűjtő milliárdokat érő kollekciója a XIX-XX. század legnagyobb magyar képzőművészeinek alkotásait tartalmazza, az imént említett művészekén kívül többek között Aba-Novák Vilmos, Ámos Imre, Barcsay Jenő, Bortnyik Sándor, Czóbel Béla, Gulácsy Lajos, Kernstok Károly, Kassák Lajos, Márffy Ödön, Matiss Teutsch János, Mednyánszky László, Moholy Nagy László, Munkácsy Mihály, Nagy Balogh János, Nemes Lampérth József, Ország Lili, Rippl-Rónai József, Szinyei Merse Pál, Tihanyi Lajos és Uitz Béla alkotásait. Ez a hihetetlen gazdagságú anyag több ezer darabból áll, és tartozik hozzá egy jelentős antik gyűjtemény is az ókori Egyiptom, Kína és a Római Birodalom tárgyi emlékeiből. A képzőművészeti szakma előtt csak pár éve vált ismertté a gyűjtemény létezése. Az alkotások egy részéből egy helyi múzeumban - A nyolcak és az aktivisták címmel - idén nyáron rendeztek először tárlatot, ennek kapcsán Perneczky Géza művészettörténész lelkendezve írta a kollekcióról: "itt vannak mindazok a főművek, amik évtizedeken át mint »kallódóak« szerepeltek a szakirodalomban, vagy azok, melyekről csak bizonytalan legendák keringtek eddig. A magyar művészet színe-java."
Azt hihetnénk, hogy egy ilyen káprázatos anyaggal a birtokában a műgyűjtő sugárzóan boldog ember. De a halk szavú Antal Péter tekintetében, legyen bármilyen derűs is, mindig ott bujkál valami furcsa melankólia. Amikor ezt megemlítem neki, az ügyvéd elgondolkodva válaszolja:
- Ha alaposabban megnézi a gyűjteményemet, láthatja, hogy hiányoznak innét a harsogó, vidám színek. Inkább a sötét tónusok dominálnak, a szomorúság, a reménytelenség, a búskomorság kifejeződései. Ez bizonyára a lelki alkatomból fakad, de megvan a maga hatása a zsidó identitásomnak is. Az édesapám szülei haláltáborban pusztultak el. A gyűjteményt megalapozó anyai nagyapámnak, Lusztig Sámuelnek a felesége Auschwitzban halt meg, és öt gyermekük közül ott pusztultak négyen. Az egész családból csak a nagyapám és az egyik lánya - az én későbbi édesanyám - élte túl a borzalmakat, a nyolcvanéves édesanyám a mai napig fölemlegeti a szörnyűségeket. A holokauszt bennem is borzasztó lenyomatot hagyott. Talán emiatt tekintek ezekre a festményekre sokszor úgy, mintha egy "képzőművészeti siratófal" előtt állnék. A gyűjtemény összefoglaló címét Ország Lili egyik festményétől kölcsönözhetném: Megkövült panasz.
Az említett Lusztig Sámuel hatására kezdett az 1955-ben született Antal Péter gyermekkorában a művészettel foglalkozni. Eleinte festőnek, majd szobrásznak készült, de erről lemondott, mert kamaszkorában nem akarta otthagyni Debrecent és a családját a budapesti képzőművészeti középiskolai tanulmányok kedvéért. Jogi egyetemet végzett Szegeden 1979-ben, azóta ügyvédként dolgozik. Szereti a hivatását, amelyet praktikus okok miatt választott: tudta, hogy ha műgyűjtő akar lenni, akkor jól kereső foglalkozást kell űznie.
Antal Péter máig emlékszik rá, hogy melyik volt az első festmény, amelyet életében először aukción megvásárolt.
- 1972 májusában Iványi Grünwald Béla 1910 körül Kecskeméten festett Cigánytábor című alkotását vettem meg hétezer forintért - meséli a műgyűjtő. - Ez akkor óriási összeg volt, de elárulom, a vételt Lusztig nagypapa finanszírozta. A legnagyobb vételár pedig, amit festményért adtam, tizennyolcmillió forint volt. Egy Csontváryért.
Antal Péter otthona bensőséges hangulatú, családiasan berendezett múzeumhoz hasonlít. Itt él a műgyűjtő a második feleségével és két kislányával. Az előző házasságából származó húszéves fiú egyetemista Budapesten. A hallban jobbra a házigazda által a három legnagyobb XX. századi magyar festőnek tartott alkotó - Csontváry, Ország Lili és Kondor Béla - képei függenek, balra, egy étkezőnek kialakított részben pedig az Auschwitzban elhunyt Farkas István festményei. Egy üvegvitrinben az ókori görög és római gyűjtemény darabjai láthatók. A festmények között szobrok és gyönyörűséges régiségek vannak. Az egyik erdélyi szekrényre az 1545-ös dátumot vésték. A felső szint is tele van képekkel, például az egyik falon Ámos Imre rajzai, egy másikon Derkovits több alkotása. Lenyűgöző otthon, pedig az Antal-Lusztig-gyűjteménynek csak egy töredéke található ebben a lakásban - a kollekció nagy része biztonságos raktárakban van.
- Nagyon szeretek itthon lenni, pontosabban csak itthon szeretek lenni - mondja Antal Péter, miközben körbevezet a lakásban. - Akkor is hazajövök éjszakára, ha a munkám egy-egy napra Budapestre vagy a Dunántúlra szólít. Van ugyan Pesten is egy lakásom, de ott csak néhányszor aludtam. Nem bírtam ki a festmények nélkül.
Antal Péter hosszú nyaralásokra sem jár: évente legfeljebb egy hetet tölt üdüléssel.
- Szeretem a műveket, a tárgyakat, tisztelem a múltjukat, valamint azokat az embereket, akik létrehozták őket, és akiknek közük volt hozzájuk az évszázadok, évtizedek során - magyarázza. - Én mindig magányos ember voltam, ami örömöt szerzett nekem és helyreállította bennem a világ harmóniáját, az a tárgytisztelet volt. Ez motiválja bennem a műgyűjtést is: talán az emberi kapcsolataim hiányát pótolom a festményekkel, a szobrokkal, egy-egy szép régi könyvvel vagy egy reneszánsz szekrénnyel. Ha végigsimítok egy ötszáz éves faragványt, szinte érzem benne azoknak a szívdobbanását, akik elkészítették, s akik valaha hozzáértek az évszázadok alatt.
Habár Antal Péter materialista felfogásúnak vallja magát, sokszor mégis olyan különös érzése támad, mintha nemcsak ő szeretné a tárgyakat, de a műtárgyak is kedvelnék őt, sőt keresnék a közelségét.
- Tudom, hogy első hallásra ez nagyon vadul hangzik, de úgy érzem: nem én találok rá a gyűjteményem darabjaira, hanem inkább egymásra találásról beszélhetünk - teszi hozzá. - Mondok egy példát: Csontváry-képhez ugyebár szinte lehetetlenség hozzájutni. Ha tíz évvel ezelőtt beszélgetünk, azt mondtam volna, hogy Csontvárym nekem nem lesz soha. Azóta van öt. Különös módon kerültek a birtokomba, s nem tudok más magyarázatot, csak azt, hogy a műtárgyak megkerestek engem. A sors kegyeltje vagyok. Ha nem lennék az, ez a gyűjtemény nem létezne. Ezt a kollekciót nem anyagi megfontolások hozták össze, hanem kizárólag emocionális szempontok. Az egész gyűjtemény erről szól. Azért jött létre, hogy legyen és önmaga legyen. Minden más csak másodlagos érdek.
A beszélgetésünk végén játékra kérem: megemlítek neki egy szót, és meg kell mondania, hogy mi jut róla legelőször eszébe.
- Festőecset?
- Festék.
- Pénz?
- Festmény.
- Debrecen?
- DEMO, az új modern múzeum.
- Magányos cédrus?
- Bárcsak itt lenne!
