A tudomány igyekszik, majd félezer nyilvános előadáson mutatja meg magát ebben a hónapban. Ehhez jön még a budapesti "World Science Forum", amelyen az egész glóbusz tudományának képviselői beszélnek tudásról, etikáról és felelősségről.

De a társadalomnak is igyekeznie kéne, hogy mindezt befogadja, hogy legalább felületesen értse, miről is beszél a modern tudomány.

A rendszerváltás után látszólag drámai módon lecsökkent a tudományos gondolkodás iránti érdeklődés. A közszolgálati televízióban szinte megszűntek a tudományokat népszerűsítő műsorok, és általában is elöntötte a médiát az áltudomány. Pedig a régi érdeklődés megvan, csak az érdeklődést kiszolgáló mechanizmusok szűntek meg. Szépen mutatja ezt a Mindentudás Egyetemének példátlan sikere (tessenek majd megkérdezni, hogy a közszolgálati televízió a bemutatáson kívül mennyivel járul hozzá ehhez a műsorhoz, és mit tesz annak érdekében, hogy minél többen láthassák). A televíziók a nézőszám bűvöletében élnek, ami egy kereskedelmi televíziónál rendben is van, de közszolgálati médiumnál hierarchikusan kéne gondolkodni. Lehet, hogy egy műsort csak százezren néznek, de ezek között a társadalmilag legaktívabb emberek vannak, akik jelentősen képesek befolyásolni náluknál sokkal számosabb ember véleményét, szemléletét. Aki olyan ostoba, hogy ezt az egyszerű összefüggést nem látja, nem való egy közszolgálati televízió vezetésébe.

Nemcsak a tudományok népszerűsítésével akadnak problémák persze, vészesen csökken az egyéb kiadásokhoz képest a tudományokra fordított pénz. Megint kezd eluralkodni az a szemlélet, hogy az alapkutatás haszontalan, mert nincsen közvetlenül mérhető, már holnap forintokban kiszámolható haszna. A tudományos közösség viszont régen felismerte, hogy hosszú időre kell tervezni, hogy a "haszon" az persze fontos, de nem mindig holnap, és nem mindig a mai munka végzője fogja bezsebelni. A tudomány belső értékrendjében ez világosan tükröződik. Különös dolog ez, a kutatókat arra nevelik, a publikációs szabályok arra kényszerítik őket, hogy csak olyan állításokat fogalmazzanak meg, amelyek az adott tudományterület eszközeivel bizonyíthatók, és a bizonyítási eljárás kísérletekkel, megfigyelésekkel kívánság szerint újra és újra megismételhető. Ezáltal minden tudomány a gyakorlathoz kötődik, vannak ugyan szerteágazó hiedelmeik, de tudományosnak csak azok a hiedelmek nevezhetők, amelyek az igazolás során kiállták a gyakorlat kemény próbáját. Az elektromosságról szóló elképzelések a különös "delejtől" a modern töltéskvantumokig hosszú utat tettek meg, de az elektromosságot leíró elmélet bizonyosságát nem a modernsége, belső szépségei, hanem kizárólag az adja, hogy ha áramtermelő turbinákat forgatunk valamilyen módon, akkor motorok is foroghatnak, ha vezetékkel kötjük őket a turbinákhoz. Minden más lényegtelen, ez a gyakorlati kapcsolat bármikor megismételhető, és elegendő bizonyítékul szolgál az elméleti alapokhoz.

A cukorbetegséget is régóta ismeri a társadalom, a középkori orvosok a súlyos beteg vizeletének édes ízéből állapították meg a bajt, de tehetetlenek voltak vele. Ma sokféleképpen, ipari módszerekkel lehet előállítani inzulint, egy ötvenegy aminosavat tartalmazó fehérjét, amely injekcióban beadva a bajt kezelhetővé teszi. Sok más gyógyszer is van már, de a fehérjékről szerzett tudásunkat, a szerkezet és funkció közötti összefüggést, sok szempontból a genetikai kód megfejtését is a kezdetekben, ennek a gyakorlati bizonyításnak köszönhetjük. Mindössze néhány évtized telt el, és ma már világosan látható a tudományon kívül is, hogy milyen óriási gyakorlati haszna van az elméleti genetikai kutatásoknak például a gyakorlati orvostudományban. Annak idején, amikor Sanger tizenöt éven keresztül igyekezett az inzulin szerkezetét megfejteni, senki se vette komolyan, ezoterikus témának tűnt, reménytelennek, alapkutatásnak. Sikerült, és Nobel-díjat kapott (később egy másodikat is a DNS-szerkezetet felderítő eljárásért). Munkáját az tette lehetővé, hogy komolyabb laboratóriumok megengedték neki, hogy náluk dolgozzon, noha nem kapott nagy pénzeket, témája egyik, akkor fontosnak tartott projektnek sem része. Egy kutatónak arról is mindig vannak hiedelmei, hogy az, amire igazán kíváncsi, menynyire fontos. Érdemes-e tizenöt évet vagy esetleg egy egész életet áldozni a megoldásra. Ezek a hiedelmek előre nem bizonyíthatók, csak utólag derül ki, hogy ki milyen okos volt egy-egy kérdés megítélésében, és persze mindig akadnak olyanok, akik tényleg értelmetlenül akarnak pénzt, időt, életet áldozni valamire. A tudományos közösség erre nagyon figyel, pontosan tudjuk, hogy ez vagy az a kollégánk miben utazik, mit kockáztat és mik az álmai. És a verseny óriási, tehát nagyon meggondoljuk, ha lehetőségünk van rá, hogy mire adunk. Nem tudom, feltűnt-e ebben a nagy tolongásban, hogy a tudományos pénzeket nem lopják el. Sok milliárdot osztanak szét évente tudományos kutatásokra, töredékét annak, ami tényleg kellene, de nincsenek botrányok, nem szólnak izgalmas pletykák arról, hogy ki hány százalék leadásával nyert ennyit meg annyit. A belső versengés olyan erős, hogy lehetetlenné teszi a korrupciót. Tulajdonképpen a tudományospénz-osztás példa lehetne mások számára is az állami erőforrások elosztásának szabályozására. Teljes belső és külső nyilvánosság, és lehetőség a szűkebb közösség minden tagjának a véleménynyilvánításra. Ennyi.