Amit elnyel a csönd

Ma mutatják be Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényét. A legnagyobb élő magyar írók egyikének legújabb, tizennyolc évnyi munkát összefoglaló hatalmas művét.

Nem kétséges, nagy esemény ez a magyar irodalom történetében. Ha az élő magyar irodalom súlyát, értékteremtő képességét nézzük, ha tekintetbe vesszük akár csak Esterházy, Oravecz Imre, Spiró György vagy Rakovszky Zsuzsa utóbbi esztendőkben termett nagy vállalkozásait, akkor Nádas új regényét a korszakos teljesítményeket megillető várakozásnak kellene megelőznie, megjelenését pedig a revelációkat megillető szellemi megrázkódtatásnak kellene követnie.

Ezzel szemben tudhatjuk, milyen körre terjed ki a várakozás, és milyen fogadtatás várható. Az irodalom belsőbb köreiben várják, és föltehetőleg ott is fogják méltatni a művet. Akárcsak Esterházyéit, Spiróéit és a többiekét. Föltehetőleg ez sem lesz az irodalom körein túl ható társadalmi esemény. Ennek a regénynek is lesz számos csöndes olvasója, híve és ellenzője, lesznek, akik szeretni, lesznek, akik utálni fogják, de ezek az ízlésvilágok föltehetőleg ezúttal sem fognak kemény szellemi csatákba bocsátkozni.

Toleránsak, megértők lettünk? Vagy többről is szó van? Az irodalom és egyéb művészetek körüli viszonylagos csönd összefügg azzal is, hogy a magaskultúra, a művészetek elveszítették korábbi súlyukat a társadalom életében? És megfordítva: a társadalom problémáinak súlya sem nyomasztja már anynyira az irodalmat? Ma már nem kell a költőnek vízügyi szakemberré (is) lennie - hogy Illyés Gyula valaha sokat emlegetett metaforáját is idecitáljam?

S ha így van: baj-e ez?

A probléma nem igazán új, legalábbis nem az újra kapitalizálódó magyar világban támadt. A Kádár-konszolidáció idején is hallatszott már, hogy jobb helyeken a vízügyet a vízügyi hivatal intézi - Illyés is erről írt az Iszony francia kiadása kapcsán. Kétélű szöveg volt ez akkor. Jelentette az irodalom, a művészetek függetlenedését a korabeli politikai elvárásoktól. De jelentette a korábbi - ma ombudsmaninak mondható - feladatok elhárítását is. S ezzel a művészetek társadalmi súlyának óhatatlan csökkenését.

S eljött ez a világ. Beteljesedett, amit egykor csak az egészségesen, szervesen fejlődött nemzetek sajátjának gondoltunk. És fáj ez ma nekünk. Fáj, hogy az író nem vízügyekben - hogy Illyésnél ezúttal nagyobbakat ne mondjunk - protestál, hanem legföljebb a folyóirat-támogatások, esetleg az írószervezetek ellátmányai ügyében petíciózik. A vízügyet a vízügyesek intézik, a politikát a politikusok. Hogy mennyire közmegelégedésre, az más kérdés.

Úgy érezzük sokszor, hogy a politikai csatazaj nyomja el mostanában a művészek csöndesebb hangjait. Egy-egy hordószónok jobban beszéli a tömeg nyelvét, mint az író, a költő. Megfontolt, okos írói szó nem hallható meg egy-egy politikusi bombaszt robbanása mellett. Pedig lehet, hogy éppen a csönd nyeli el az írói hangokat. A fogyasztói demokráciában hatalmasan megnőtt a hallgatóság. A kultúra és a kultúraszerű egyéb termékek óriási tömeghez jutnak el. S ma az érződik megrázkódtatásnak, ami ezt a tömeget megrázza. Az a rezgés, ami e tömegben elenyészik, ma csöndnek számít.

De attól még van, szól.

Ma irodalomtörténeti esemény készül.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.