Érteni véljük tehát a magyar pénzügyminisztert, aki elődjéhez hasonlóan a gazdasági növekedés ütemével, az alacsony inflációval, a működőtőke-beáramlással s ehhez hasonlókkal hozakodik elő, amikor az államháztartási mutatók kerülnek szóba Brüsszelben. Csak ugye kellemetlen, hogy történetesen a be nem tartott hiánycél volt a kérdés. Külön kellemetlen, hogy a konvergenciaprogram magas labdát ad az ellenzéknek. S fölöttébb zavaró, hogy a választások előtt fél évvel az egész ügy végső tétjét még a tájékozatlan szavazó előtt sem lehet a maastrichti kritériumok, a strukturális reformok, a PPP-tranzakciók és más bűvszavak ismételgetésével elfedni. Az ugyanis nagyon egyszerű: lehet-e 2010-ben euró?

Ez a kérdés mindenkit érdekel. Mármint Magyarországon. Brüsszelben ugyanis aligha. Ahogy Járai Zsigmond szavaira sem kapják fel a fejüket. (Az MNB elnöke szerint egyre közelebb kerülünk egy olyan helyzethez, amikor az államháztartást finanszírozó befektetők bizalma meginog.)

Itt Brüsszelben az a felfogás: minden tagállam maga dolgozhatja ki, milyen ütemben készül fel a közös valuta bevezetésére. Persze, ha egyszer á-t mondott, tartsa is hozzá magát. És mindig van egy harmadik lehetőség is: hallgatni. A lengyeleknél nincsen céldátum. Ne Brüsszeltől várjuk tehát, hogy kimondja: Magyarország nem fogja tudni 2010-ben bevezetni az eurót.

Az "uniós intő", "rovó", "éltanuló", "szégyenpad" fogalmakkal, valamint a fenti iskolai hasonlattal operáló sajtó is felelős abban, hogy Magyarországon - noha nem tagjelöltről, hanem tagállamról van már szó - továbbra is szigorú tanító bácsiként tekintenek Brüsszelre, ahol mindenki mindent jobban tud nálunk, s ha a nap ritkán süt is, legalább az eső biztosan kevéssé slamposan esik. Tartanánk már-már a körmünket a vonalzó alá, hogy lesújtson. Becsey Zsolt fideszes euro-képviselő keddi nyilatkozata szerint "a brüsszeli ajánlások másodszori figyelmen kívül hagyása azzal is járhat, hogy a tanács felfüggesztheti a kohéziós alapok forrásainak folyósítását".

Ám - bár a Magyar Nemzet tudósítója ezt személyesen is szorgalmazta Brüsszelben az illetékes EU-biztosnál - a vonalzó csak nem akar suhogni. Miért nem? Leginkább azért, mert az Európai Unió bonyolult intézménycsoport, már Henry Kissinger is hiába kérte a telefonszámát. Az Európai Bizottság még csak-csak hasonlít a tanító bácsis felettes énre, nincsenek saját "államháztartási" problémái (pontosabban vannak, de teljesen más jellegűek, esetében a deficit fogalma is értelmezhetetlen), választásokat pedig egyáltalán nem kell nyernie. Ám a bizottság csak javaslatot készít, a döntés az EU-tagállamoké. Márpedig ebben a tanácsban elég sokaknak jó okuk van rá, hogy lapítsanak. A túlzottdeficit-eljárások jönnek-mennek Európában, a maastrichti kritériumok Prokrusztész-ágyában a régi tagállamok sem nagyon tudnak elférni, egyesek egyszerűen becsalták magukat az euróövezetbe. A pénzügyminiszterek közismerten megértést tanúsítanak egymás iránt, s a dolog természeténél fogva a magyar delegáció manőverezési lehetőségei is jobbak, mint a bizottságnál. Nem véletlen, hogy az EU-tanács némiképp felvizezte az eredeti javaslatban foglaltakat. Mellesleg pedig: nem a magyar büdzsé Európa fő gazdasági problémája.

Mindez persze nem mentség hazánknak, csak magyarázat arra: a politikai akarat nyilvánvaló hiánya miatt (mert ugyan mi másért nem téma az EU-tanácsban a kohéziós alapok megvonása?) csak kampányléggömböket ereget, aki valós eshetőségként tünteti fel ezt az elvi opciót. Ne tévedjünk: a hiánycélok brüsszeli hányattatásairól szóló magyar kommunikációk a kampány részei. Miközben az tényleg előfordulhat: jövőre a bizottság fokozott tartalékképzést, esetleg GDP-százalékban kifejezett megtakarítást javasol, vagyis a pénztárcákat előbb-utóbb elérő megszorító intézkedéseket. De a túlzottdeficit-eljárás olyan, mint a lassú személyvonat: sok a megállója, nehezen ér a végállomásra. A tavaszi választásokig elakad. Ami pedig később jön, az kit érdekel? Riogassunk inkább kohéziós alapokkal!